2024. 03. 29., péntek
Auguszta
Agrometeorológia
növényvédelem
Részletes agrometeorológia
xxx Menü xxx

A jövő mezőgazdasága – a mezőgazdaság jövője

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: Raskó György, 2018/05/02

Az ENSZ mezőgazdasági szervezete a FAO egy a közelmúltban készített jelentésében arra kérte a világ vezető gazdasági erőit, hogy tegyenek meg mindent az élelmiszertermelés növekedési ütemének gyorsítása érdekében.


Raskó György,
agrárközgazdász

Mivel 2050-re várhatóan már 9 milliárd főre növekszik a föld népessége, a FAO illetékesei sok más felelős politikussal, a civil társadalom képviselőivel együtt joggal aggódnak amiatt, hogy egy esetleges tartós globális élelmiszerhiány súlyos nemzetközi konfliktusokat válthat ki a világban. Ez nemcsak a túlnépesedett Ázsiában és Afrikában okozhat majd társadalmi válságot, hanem átterjedhet a világ fejlett régióira, így Európára és Észak-Amerikára is.
A professzionális élelmiszergazdaság szereplői, és velük együtt az agrártudományok területén tevékenykedő tudósok szerint komoly aggodalomra nincs ok, mert lesz elegendő élelmiszer a világ népessége számára 2050-ben és később is a napjainkban kibontakozó új zöld forradalomnak köszönhetően.

Globális kihívások

Bár a világ agrártermelésének volumene az utóbbi évtizedben évi 1,5–2,0%-kal növekedett, ami elegendő volt a fizetőképes élelmiszer-kereslet megfelelő szintű kielégítéséhez, maga a termelés pazarlóan magas természeti erőforrás-felhasználással (nyersanyag, víz és energia) járt, ami sem az ökológiai, sem a fenntartható fejlődés kritériumainak nem felel meg. Örvendetes tény, hogy a mezőgazdasági termelés során keletkező veszélyes hulladékokat a fejlett világ országaiban már rutinszerűen, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő módon, szigorú ellenőrzés mellett ártalmatlanítják, de ez súlyos dollár-milliárdokba kerül. Ezen előírások a fejlett világ országaiban drágítják termelést és emiatt az itt előállított élelmiszerek egyre kevésbé versenyképesek a világpiacon azon országok agrártermékeivel szemben, ahol jelenleg jóval megengedőbb a hatósági magatartás a környezetvédelem, az élelmiszer-minőség ellenőrzés és az állatjóléti normákat illetően.

A mezőgazdasági termelés ezért gyorsuló ütemben tevődik át a fejlett világ országaiból (USA, EU-27, Japán) a fejlődő országokba (Kína, India, Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia). Jogos a félelem, hogy amennyiben a fejlett világban alkalmazott környezetvédelmi, állatjóléti és humán-egészségügyi normák nem válnak globális standardokká, akkor a világ élelmiszer-termelése minden eddiginél környezetszennyezőbbé válik.

Véleményem szerint olyan élelmiszer-termelésre van szükség a jövőben, mely a jelenleginél jóval kevesebb természeti erőforrást: termőföldet, energiát, vizet használ fel egységnyi termelésre vetítve, miközben számottevően több humán erőforrást (tudás alapú agrártermelés) hasznosít, s mindezt minden eddiginél alacsonyabb környezetterhelés mellett teszi.
Az emberiség eddigi több évezredes történetében az agrárium kizárólagos küldetése a lakosság élelmiszerrel való ellátása volt. A XX. század végétől azonban egyre erősebben fogalmazódik meg egy merőben új igény: a mezőgazdasági nyersanyagok ipari, energetikai, ezen belül különösen az üzemanyaggyártás céljára való felhasználása. A bioüzemanyagok termelése kifejezett kormányzati ösztönzésre a világ néhány fejlett országában exponenciális ütemű növekedésnek indult. Az elmúlt évtizedben egyre élesedő „élelmiszer kontra üzemanyag” verseny súlyos morális kérdéseket vet fel. E kérdésekre a világnak mielőbb meg kell találni a helyes választ, ha el akar kerülni egy esetleges globális szinten jelentkező élelmiszer-háborút.

Az erőforrások oldaláról nézve az agrártermelés kívánt ütemű növelésének a vizet leszámítva igazából nincs különösebb akadálya. Az egyik legfontosabb erőforrás a termőföld – Kína és néhány más ázsiai ország (India, Japán, Korea) kivételével – viszonylag bőven áll rendelkezésre. Dél-Amerikában legalább 150 millió hektár, Észak-Amerikában további 100 millió hektár, Afrikában mintegy 200 millió hektár vonható be szükség esetén az élelmiszer-termelésbe, pontosabban fogalmazva a professzionális árutermelésbe. De Közép-Ázsiában, Oroszországban, Ukrajnában és kisebb mennyiségben Európában is vannak termőföld-tartalékok.

Föld, víz, munkaerő

Kína egyike azon országoknak, melyek más földrészeken keresnek megoldást a várható élelmiszerhiányra. A kormány ösztönzésére kínai befektetők óriási területeket vásárolnak, illetve bérelnek olyan afrikai országokban (Zambia, Angola, Etiópia), ahol megfelelő technológia alkalmazásával magas színvonalú, intenzív mezőgazdálkodás folytatható. A kínaiak által Afrikában intenzíven művelt termőföld nagyságát 1,5–2,0 millió hektárra becsülik.

Ezzel alapvető mezőgazdasági nyersanyagokból zárt körben biztosítja a növekvő hazai szükséglet egy részét, miközben olcsó vizet importál. Kína után a második legnagyobb „termelés-kihelyező” Afrikában Szaúd-Arábia, mellette ott van a befektetők között több más olajsejkség (Katar, Kuvait, Omán) is. Szaúd-Arábia például Szudánban mintegy 400 ezer hektáron termel rizst és búzát hazai szükségletre, szintén öntözéses technológiával.

Ami előnyös a termőföldben és vízben szegény ázsiai országoknak, az közép- és hosszútávon nagyon hátrányos lehet a természeti erőforrásaikat ilyen formában is eladni kényszerülő afrikai országoknak. Az agrártermelés „kihelyezése” az elmaradott régiókba tovább mélyítheti a társadalmi válságot az érintett országokban. A helyi gazdálkodók, földművesek számára ugyanis nagy a csábítás, hogy ősi földjeiket „jó pénzért” értékesítsék, vagy bérbe adják, aminek következtében az amúgy is magas falusi munkanélküliség tovább növekedhet. Az intenzív, felgépesített árutermelő mezőgazdaság ugyanis már az ilyen elmaradott térségekben is csak rövid kampányidőszakokra igényel szakképzetlen munkaerőt.

Ezért úgy vélem zsákutcába vezetnek azon agrárpolitikai stratégiák, melyek szerint mezőgazdasági munkára mindenki jó, mondván ahhoz nem kell szakértelem, csak munkakedv. Éppen ellenkezőleg: a 21. század közepére a fejlett ipari országokban, így Magyarországon is az agrártermeléssel foglalkozók létszáma az összes foglalkoztatott arányában 1–5%-ra csökken. Meggyőződésem, hogy a termőföld megtartásáért, illetve megszerzésért folytatott versenyben csak azok az agrártermelők tudnak majd helytállni, akik magas szintű (egyetemi, főiskolai) szakképzettséggel és emellett komoly vállalkozói képességgel bírnak. Az élelmiszer mindinkább a stratégiai jelentőségű fogyasztási javak közé tartozik, így a megtermeléséhez szükséges erőforrásokat azok szerzik meg, akik átlagon felüli szaktudással és természetesen megfelelő minőségű tőkével is rendelkeznek. A tudást hasznosító mezőgazdaság támogatása tehát kiemelt feladat mindenütt a világban.

Bioélelmiszerek

A rohamosan növekvő élelmiszer-kereslet kielégítése mennyiségi szempontból nem okoz különösebb gondot a mai technológiák mellett. A fogyasztói társadalom rossz beidegződésének tudható be, hogy még az élelmiszerek esetében is az olcsóságra való koncentrálás a jellemző, ami sokszor silány minőségű, esetenként az egészségre kifejezetten káros élelmiszerek forgalmazását jelenti. A feldolgozott élelmiszerek nagy hányada színezékeket, állagjavítókat, kémiai tartósítószereket tartalmaz annak ellenére, hogy káros hatásuk az emberi szervezetre közismert és bizonyított. A fejlett ipari országokban ellenreakcióként már a hetvenes években megjelent a természetes élelmiszerek iránti igény.

Fontos azonban tudni, hogy a biotermékek árszintje a rendkívül magas termelési költségek (döntően a magas kézimunka-igény és az alacsony fajlagos hozamok miatt) két-háromszorosan haladja meg a normál technológiával előállított élelmiszerek árszintjét. Ilyen termékek iránt számottevő vásárlóerő csak a fejlett gazdaságokban van, elsősorban az Egyesült Államokban, Japánban, valamint az Európai Unió nyugati országaiban. A kereslet növekedésének azonban a lakossági vásárlóerő ott is komoly korlátot szab. Franciaországban például már jó ideje 8–10% körül van a biotermékek részesedése az élelmiszer-kiskereskedelmi forgalomból, Németországban és a skandináv országokban ennél kicsivel magasabb, 10–12% közötti. A világ élelmiszertermeléséből még ma is csak 1,5–2,0%-kal részesednek a biotermékek.

Az agrártermelés növekedési ütemének gyorsítására, az élelmiszerek iránti növekvő kereslet kielégítésére számos más lehetőség kínálkozik, melyek közül a környezetbarát, energia- és víztakarékos termelési technológiák, valamint a biotechnológia (növénytermelésben és állattenyésztés egyaránt) alkalmazása külön kiemelést érdemel.

Nagyüzem vagy családi gazdaság?

Az Európai Unió a Római Szerződés (1957) aláírása óta változatlanul a multifunkcionális mezőgazdasági modellre helyezi a hangsúlyt agrárpolitikájának alakítása során. E modell szerint az uniós mezőgazdaság bázisát a családi (egyéni) vállalkozások adják, ezért a Közös Agrárpolitikának (KAP) a hozzá kapcsolt támogatási programokkal e gazdálkodási formát kell erősítenie a jövőben is. Bár Brüsszelben nem tartják kívánatosnak az óriás agrárvállalkozások, az ún. „agrárgyárak” létrejöttét, de sem a támogatásokat, sem a vidékfejlesztési programokat illetően nincs különösebb diszkrimináció a nagyüzemi gazdálkodással szemben. A nagygazdaságok ugyanúgy megkapják a földalapú támogatásokat, mint az egészen kicsik, s az állattenyésztési ágazatokban járó kvótapénzek, hizlalási prémiumok egységnyi összege sem különbözik az üzemmérettől. Ennek ismeretében érthető, hogy a KAP átvétele után az unión belül kivételes hazai „duális” birtokszerkezet (nagyüzemek és kisgazdaságok) a komoly kormányzati törekvések ellenére is csak szerény mértékben változott meg a csatlakozás óta.

A legutolsó teljes körű általános mezőgazdasági összeírás szerint (ÁMÖ 2016. KSH) a szántóterület 56%-án egyéni, közel 40%-án gazdasági szervezetek gazdálkodnak, s ez az arány 2010 óta jelentős mértékben változott az egyéni gazdálkodók javára. Az állattenyésztésben ugyanakkor fordított irányú folyamatok játszódtak le. Az egyéni és családi vállalkozások részesedése a tejtermelésből 20% alá esett napjainkra, s a vágóállat-termelésben is már kevesebb, mint 30%-os a súlyuk. A tendencia azonban világos: a földtörvényben meghatározott korlátok miatt a mezőgazdasági művelésre alkalmas földek egyre nagyobb hányadát egyéni, családi gazdálkodók művelik, míg a tej- és hústermelésben a gazdasági szervezetek (nagyüzemek) súlya válik meghatározóvá.

A KSH 2016-ban már csak 416 ezer egyéni gazdaságot számolt meg az összeírás során, de ebből 190 ezer csak jóindulattal nevezhető önálló gazdálkodó egységnek, mivel területe átlagban 1 hektár alatt van, s az éves termelési érték nem éri el a 200 ezer Ft-ot. A már árutermelőnek nevezhető – 10 hektárnál nagyobb területen gazdálkodó – egyéni vállalkozások száma 51 ezer (9%). Érdekes véletlen, hogy tíz évvel ezelőtt is ugyanennyi volt a számuk, azaz az uniós csatlakozás után sem nőtt az életképes birtoknagyság alsó határa feletti egyéni/családi vállalkozások száma Magyarországon.

Szintén figyelemre méltó tény, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak – évi 440 ezer munkaerő-egység – háromnegyede jelenleg nem fizetett munkaerő! Mivel jogi személyként bejegyzett gazdálkodó szervezetnél a vonatkozó törvények nem teszik lehetővé a fizetés nélküli foglalkoztatást, így a maradó – mintegy 330 ezer – nem fizetett munkaerő-egységet az egyéni gazdaságok „hasznosítják”.

A fenti számok alapján jól érzékelhető az a súlyos szociális konfliktus, amit a duális szerkezetű hazai birtokrendszer magában hordoz. Egyik oldalon a nemzetközi szinten is versenyképes, árutermeléssel professzionális módon foglalkozó nagyüzemek és egyéni nagygazdaságok (100 ha felett) állnak, a másik oldalon az önellátásra berendezkedett „őstermelők”, a kényszervállalkozók és az egyéb kistermelők vannak. Mivel ez utóbbiak száma a hozzátartozókkal együtt közel egymillió fő, s ez ennyi potenciális szavazatot is jelent, az elszegényedő agrárium a politikai pártok számára igencsak izgalmas vadászterület. A mezőgazdaság politikai-gazdasági megítélésében jelenleg két markáns nézet körvonalazódik:

Az agrárium Magyarországon inkább társadalom- és vidékpolitikai kérdés, azaz nem úgy tekintünk rá, mint a nemzetgazdaság más ágazataira, ahol a termelés hatékonyságának és versenyképességének növelése mellett a profitszerzés is normális cél.

A mezőgazdaság a nemzetgazdaság „húzóágazata” is lehetne, azaz: az agrárium ne eltartott legyen, hanem vegyen részt a nemzeti jövedelem-termelésben és járuljon hozzá a nemzetgazdaság növekedéséhez

Nem nehéz kitalálni, hogy az Orbán kormány melyik koncepciót vallja üdvözítőnek. Nézetével tudnék vitatkozni, de érveim kifejtésére terjedelmi okok miatt inkább egy másik cikkben vállalkoznék. Maradjunk annyiban, hogy a magyar mezőgazdaságban az élőmunka termelékenysége nagyon el van maradva a nyugati tagországok és a világ élenjáró mezőgazdaságainak színvonalától, ami hosszú távon biztosan nem tartható fenn. Míg egy amerikai vagy ausztrál farmer mintegy 150–180 főnek termeli meg az élelmiszerszükségletét, a nyugat-európai is legalább 70–80 főnek, addig a hazai gazdák csak 30–35 főnek. Sajnos ma már a cseh, szlovák és újabban a lengyel agrártermelők is magasabb termelékenységi mutatóval rendelkeznek!

Lemaradásban

A fajlagos hozamokat illetően is számos területen nőtt a lemaradás. Búzából és más kalászos gabonából ma sem termelünk többet egy hektáron, mint 30 évvel ezelőtt. Ugyanez igaz számos ipari növényre, zöldségre és gyümölcsfélére. Míg fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokban kimutatható a hozamok növekedő trendje, nálunk csak a kukorica és az olajos magvak esetében. Az állattenyésztésben vegyes a kép. Míg a tejhozamok magasabbak az uniós átlagnál (igaz ez 20 évvel ezelőtt is így volt), addig a vágóbaromfi- és sertéstartásban a fajlagos takarmány-felhasználás 10–15%-kal magasabb a nyugat-európai átlagnál. Az EU15-ökhöz viszonyítva nagy a lemaradás az un. komplex teljesítménymutatókban is. Például a holland, belga vagy dán sertéstenyésztő évente 20–25%-kal több választási malacot állít elő egy kocára vetítve, mint az átlagos szinten termelő magyar, s 15–20%-kal kevesebb takarmányból képes egy kg tömeggyarapodást teljesíteni.

A fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokhoz viszonyított gyenge teljesítmény egyik oka a súlyos tőkehiány mellett a szakképzettség alacsony színvonala az egyéni gazdálkodóknál. A KSH legutóbbi felmérése (AMÖ 2016) megdöbbentő eredménnyel szolgált e tekintetben: az egyéni gazdálkodók 75%-ának semmiféle szakirányú képesítése sincs, a gazdálkodást gyakorlati tapasztalatok alapján végzik. Az egyéni gazdák mindössze 3,4%-a rendelkezik szakirányú felsőfokú és 10%-a középfokú végzettséggel. Összehasonlításul: az Egyesült Államokban az egyéni gazdaságok vezetőinek 92%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezik, közel 30%-a pedig legalább két diplomával! A hazai gazdasági szervezeteknél sokkal jobb a helyzet e tekintetben: az agrárgazdasági társaságoknál és a szövetkezeteknél az ügyvezetők 85%-ának felsőfokú, további 15%-ának szakirányú középfokú végzettsége van.

Halogatott kitörés

A jelenlegi hivatalos magyar agrárpolitika céljai tehát sok szempontból ütköznek a világ mainstream elképzeléseivel. Deklarált cél, hogy a magyar mezőgazdaság ne legyen része a versenyen és nemzetközi munkamegosztáson alapuló világgazdaságnak, hanem egyfajta multifunkcionális keretben önellátásra rendezkedjen be. Az agrártárca zöldre festett, „hungarikummázas” ökoszociális mezőgazdálkodást akar, melyben a természeti és humán erőforrások kihasználása helyett a rendelkezésre álló erőforrások tartalékolásán (maradjon valami az utódainknak is) és a képzetlen munkaerő közmunkaszerű foglalkoztatásán van a hangsúly. Ezen önbizalom-hiányos koncepció túlzóan pesszimista hangvételű, ami érthetetlen annak ismeretében, hogy az országnak kitűnő természeti és humán adottságai vannak az élelmiszer-termelésben.

A honi agrárpolitikának lehetnének más prioritásai is. Erősíthetnénk újra az exportorientációt, termelhetnénk versenyképesen, mert rendelkezünk a megvalósításhoz szükséges eszközökkel. Javaslom tehát, hogy a jelenlegi termelési technológiákat a fenntarthatóság kritériumainak messzemenő figyelembe vétele mellett alakítsuk át (fajlagos energiafelhasználás csökkentése, új energia- és üzemanyag-takarékos talajművelés, ezekhez szükséges géprendszerek, GPS-vezérlés). Támogassuk külön kormányprogram keretében a biotechnológiai kutatásokat az állattenyésztésben és a növénytermelésben egyaránt. Ezen belül helyes lenne a GMO-ügyet árnyaltabban, érzelmektől mentesen értékelni, például a reális kockázatok tárgyszerű felmérése által. Gyökeres szemléletváltásra lenne szükség a vízgazdálkodásban és mezőgazdasági vízhasználatban. A vízügyi- és más érintett hatóságok sajnos ebben egyelőre nem partnerek, noha a víztakarékos technológiákhoz szükséges öntözési infrastruktúra országos méretű kiépítése mind a szántóföldi növénytermelésben, mind a kertészeti ágazatokban jelentős fejlődést hozhatna, s nőhetne a mezőgazdasági foglalkoztatottak száma is.

Az igazi prioritás azonban az oktatás és szakképzés erősítése legyen az agráriumban. A lényeg a tudásalapú termelés elterjesztése Magyarországon: azok műveljék a földet, akik a fenntartható fejlődésnek megfelelő technológiákat magas hatékonyság mellett képesek működtetni és egyben teljesíteni tudják az egészséges élelmiszer-termeléssel kapcsolatos uniós előírásokat, a támogatásokhoz kapcsolt feltételeket és normákat.

Ne féljünk kilépni a világpiacra, s felvenni kesztyűt globális versenytársainkkal szemben, használjuk ki a növekvő világkereslet nyújtotta lehetőségeket. Egy exportorientált, hatékony, minőségi termelésen alapuló magyar élelmiszergazdaság a jövő évtizedekben ismét a nemzetgazdaság „húzóágazata” lehet. Ennek a szemléletnek az elfogadtatása kívánatos és hasznos nemzetgazdasági és világgazdasági szempontból is. Jelentősen növekedhetne ugyanis a hazai agrártermelés volumene (mert ehhez az agropotenciál rendelkezésre áll), az agrár GDP, és ezáltal mi magyarok is segíthetnénk abban, hogy a föld népességének minél nagyobb hányada jusson hozzá egészséges, jó minőségű élelmiszerekhez a 21. században.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktorai
Dr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatósága
Dr. Bai Attila (szerk.):
A biogáz
Bai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználása

Ez is érdekelhetiSzárnyra kelhet a hazai húsgalamb-tenyésztésDinamikusan bővül a piac, de ellenszélben az uniós baromfiágazatA paradicsom kórokozói - A paradicsomvész

Hírlevél feliratkozás

Legfrisebb cikkekből ajánljuk

Bevallás az eÁFA korában
Az év első napján aktiválta az adóhatóság az eÁFA felületét. Az aktiválást követően bejelentkezve a webes felületre látható váltak az adott adózóra vonatkozó alapadatok, valamint lekérdezhetővé váltak a 2023. decemberi és folyamatosan a 2024. januári forrásadatok is. Ezen adatok a számlaadat-szolgáltatásból és online pénztárgépekből származó számlák adatai, az online pénztárgépekből származó nyugtaadatok, illetve a vámhatározatok adatai, vagyis a termékimportnál a határozattal megállapított áfát, illetve az importot terhelő áfát tájékoztató jelleggel közlő dokumentumok adatai.
Szántsak vagy ne szántsak? Döntsön a gazda!
Magyarország szántó ország. Ezzel szemben a szántást azonnal be kellene tiltani Magyarországon – mondta egy interjúban Gyuricza Csaba professzor. Nagy János professzor több mint három évtizeden át tartó kukorica tartamkísérletek szerint azt állítja, hogy az átlagos csapadékellátottságú években a legjobb volt az őszi szántás, ehhez képest a szántás nélküli művelés 15 százalékkal kevesebbet termett.
Megújulás és innováció: a jövő egyik útja a növényvédelemben
Ritkán érzi úgy az ember, hogy rendhagyó sajtótájékoztatón vesz részt, de a Malagrow Kft. február 7-i rendezvénye ilyen volt. Nem csak azért, mert Malatinszki György ügyvezető és két munkatársa, Pálinkó Zsolt kereskedelmi vezető és Dr. Takács József szakmai vezető a cég megalakulásának 25. évfordulójáról emlékezett meg, hanem mert már ugyan a jelenben is meglévő, ám a jövőbe mutató növényvédelmi filozófiájukat is bemutatták.
Indulnak a KAP Pályázatok! Ön felkészült rá?
Bár még nem ismert több információ, már most érdemes foglalkozni vele, mert a pályázat megjelenése és a beadási határidő közel lesz egymáshoz. Az érdeklődés nagy, egy-egy pályázat kerete az érdeklődéshez képest nem sok.
Mezőgazdasági vízgazdálkodási ágazat fejlesztése és támogatása
Az öntözésfejlesztési és vízfelhasználás hatékonyságát javító mezőgazdasági üzemen belüli beruházások, valamint a mezőgazdasági öntözési közösségek támogatásáról szóló felhívás megjelenése az Agrárminisztérium által közreadott pályázati menetrend szerint 2024 áprilisában várható. Az új öntözési berendezéseknek és technológiáknak a megvalósítására a most elfogadott stratégiai tervben 70 milliárd forint áll rendelkezésre.
Az esőztető öntözés egyik különleges alkalmazása
A fagyvédelmi öntözés azon fizikai tényen alapszik, hogy a zöld növényi részek fagypontja a belül található oldott anyagok, sók hatására -1 és - 3 °C között van. A víz fagyáspontja kb. 0 °C és kristályosodása során jelentős hő szabadul fel, mely képes a fagyáspont fölött tartani a növény hőmérsékletét.

Találja meg az Önnek való tartalmat

2014-2021 © Agrárium7   –   Minden jog fenntartva.

Tanulmány letöltése X

A kiválasztott tanulmány letöltése ingyenes, ám feliratkozáshoz kötött. Kérjük válassza ki az Önnek megfelelő opciót az alábbiak közül.

Tanulmány letöltése » feliratkozás X

« vissza

Tanulmány letöltése » ellenőrzés X

Ehhez az e-mail címhez nem tartozik aktív feliratkozó. Kérjük, ellenőrizze, hogy azt az e-mail címet adta e meg, amivel feliratkozott hozzánk. Amennyiben új e-mail címmel szeretne regisztrálni, kattintson az alsó "vissza" gombra.

A tanulmány letöltése elindult! » letöltés újra

Kérjük, e-mail címe megadásával erősítse meg, hogy Ön már feliratkozott az Agrárium7 hírlevél listájára, ami után a választott tanulmány automatikusan letöltésre kerül.

« vissza