A mezőgazdasági vadkár – egy kicsit más szemmel

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: Kanizsay Gábor tulajdonos, ügyvezető HUNNIA Vadgazdálkodási Kft., 2018/07/18

A probléma kiindulópontja és az ellentétek fokozódása egy közös eredetre vezethető vissza. A rendszerváltást követően kialakult magántulajdonú mezőgazdálkodás és az ugyanakkor átalakult magyar vadgazdálkodói rendszer hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt 25–30 év során. A növénytermesztés hozamai az elmúlt 25 év során 20–30, esetenként 50 vagy ennél is nagyobb százalékkal nőttek, ugyanezen időszak alatt a nagyvadállomány, főként a gímszarvas és vaddisznó állománya is hasonló mértékben növekedett.

A nagyvadállomány mennyisége annak ellenére nőtt, hogy a törvény által korábban az elejtést fékező, szabályozó rendelkezések jelentős része megszűnt, így gyakorlatilag a trófeás vad (gímszarvas) és a frissen született szaporulatát nevelő nőivarú egyedek kivételével (gímszarvas és vaddisznó) mindkét nagyvadfaj egyedei szinte egész évben korlátozás nélkül lőhetők.

Hogyan lehetne ebből az áldatlannak és megoldhatatlannak tűnő állapotból kikerülni vagy legalább a konfliktust csökkenteni? Ezt a kérdést két oldalról próbálom megközelíteni, az egyik megközelítés jogi kötődésű, a másik inkább a józan észt igyekszik előtérbe helyezni.

A törvény szerint

A vadászati törvény (1996) és annak módosításai egyértelműen rögzítik azt, hogy ki a vadkár keletkezésekor a károsult és a kárt okozó, azaz az érintett föld tulajdonosa/ használója és a vadászterületen gazdálkodó vadászatra jogosult. Nincsenek azonban a vadászati törvényben rögzítve azok a néha csak jelentéktelennek tűnő apró részletek, amelyek árnyalhatják ezt a képet. Mint minden károkozási ügyben, így a vadászati törvényben nem szabályozott esetek megoldására itt is elő kell vennünk a Ptk. általános károkozásra vonatkozó szabályozását, amely ugyan csak nagyvonalakban, de a mi ügyünk szempontjából is előrevivően szabályozza ezt a kérdést.

Nem felejtve azt, hogy a károkozásért a vadászatra jogosult a felelős, figyelembe kell venni a Ptk. ez irányú szabályozását, amely kimondja:

• a károsult és kárt okozó egyetemlegesen felelős a kár megelőzésében;
• a károsult köteles a kárt annak bekövetkezését követően haladéktalanul jelenteni a kárt okozónak.

Abból induljunk ki, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint a mezőgazdasági vadkár jelentős részét (kb. 80%-át) a vaddisznó okozza, és ez a kár körülbelül ugyanebben az arányban a kukoricával vetett nagy táblákban keletkezik! Ha ezeket a gyakorlati számokat elfogadjuk, és figyelembe vesszük azokat a paragrafusokat, amelyek a Ptk. szerint a kár megelőzésében az egyetemleges felelősséget rögzítik, akkor ebből adódik az a következtetés, hogy bár természetesen a föld használója maga dönti el, hogy a földjébe mit vet, de abban az esetben, ha vadkárosításnak erősen kitett területen kukoricát vet, azt is figyelembe kell vennie, hogy a kár létrejöttéhez hozzájárult a nem kellő körültekintéssel megválasztott növénykultúrájával, azaz nem működött közre minden tekintetben megfelelően a kár megelőzésében. Ugyanis a mezőgazdasági vadkárt teljesen megszüntetni soha nem fogjuk, de elemi érdekünk lenne, agrárgazdálkodóknak és vadgazdálkodóknak egyaránt az, hogy a kárt csökkentsük.

A kár a jogi értelmezése mellett, gyakorlati veszteséget is jelent. Ha ezt megértjük (meg akarjuk érteni), akkor nyilvánvaló, hogy függetlenül attól, hogy ki a kár megtérítésének felelőse, a károsult és károkozó egyaránt maximálisan érdekelt kell legyen abban, hogy kár ne keletkezzen, vagy lehetőleg minél kisebb legyen. Abból kell kiindulni, hogy a vad által okozott kárnak csak egy jelentéktelen része „hasznosul” az elfogyasztott növényi részeknek köszönhetően a vad növekedésén keresztül (azaz hasznot hoz a vadászatra jogosultnak és ezért fizetnie kell), jelentős része kárba vész („pocsékba megy”) a taposás, földre rántás során. Ez az a kár, amit csökkenteni kellene.

Nyilvánvaló, hogy a keletkezett kár megtérítése az esetek nagy részében nem kompenzálja a kiesett termést, így a gazda érdeke itt is egybeesik a károsításért felelős vadászatra jogosulttal abban, hogy tudásuk és lehetőségük szerint a kár mértéke minél kisebb legyen. Nagyon hasznos lenne tehát, ha a gazdák az úgynevezett „vadkárral veszélyeztetett” területeiken kerülnék a kukorica vetését. Természetes, hogy a kötelező vetésforgó nem teszi lehetővé állandóan például őszi gabona termesztését, azonban ma már a kukorica helyett jó néhány más kultúra áll a növénytermesztés rendelkezésére, amely a vadkárnak kevésbé kitett. Ezzel a gazda is teljesítette a kármegelőzési felelősségét és egyúttal a veszteség is kisebb lett, számára is és a vadászatra jogosult számára is.

Fenti megelőzési célt is szolgálja a vadászati törvény új rendelkezése, amely kimondja, hogy amennyiben a mezőgazdasági tábla széle erdősült területtel érintkezik, és nemcsak erdővel, hanem olyan területtel, ahonnan a vad annak észlelési lehetősége nélkül be tud a mezőgazdasági területre lépni, akkor amennyiben a területen magas növésű mezőgazdasági kultúra van vetve (már megint a kukorica!), az erdősült területtel érintkező táblaszélen egy 5 m-es alacsony növekedésű kultúrát kell létesíteni, hogy a vad bejárása a szántóföldre riasztással, vadászattal megelőzhető legyen.

A megelőzés feltétele

Fontos a Ptk. megfogalmazása a károsult részére a kár keletkezésének jelentési kötelezettségére is. Nyilvánvaló, hogy a jelentősebb vadkárok nagy része nem egy nap (egy éjszaka) keletkezik, hanem folyamatos károsítás eredményezi azokat. Természetes dolog az, hogy a vadászterületet járó hivatásos vadászok, esetleg egyszerű sportvadászok is nyitott szemmel járnak, és igyekeznek a vadkárosítást felfedezni még annak kezdetén, ez azonban nem hárítja át ezt a felelősséget a vadászatra jogosultra, mert ez a vadkárjelzési felelősség ettől még terheli a károsult gazdát. Képtelenség azt elvárni egy 2–3000 ha-t felügyelő hivatásos vadásztól, hogy a területe minden zugát nap mint nap bejárja. Itt is nagy felelősség terheli a gazda és vadászok együttműködését a kár legalább csökkentése érdekében.

Ugyanezen kármegelőzési-jelzési témakörhöz tartozik a kukoricavetések túrása is. Az éves kár kisebb hányadát jelentik ezek az esetek, azonban ez a kár az egyik legbosszantóbb, ami ellen közös együttműködéssel jó eséllyel részben vagy teljesen lehetne védekezni. Ehhez azonban a legfontosabb az, hogy a gazda 1–2 nappal a vetést megelőzően értesítse a vetésről – lehetőleg írásban – a vadászterület illetékesét, hogy a védekezés tervezhető legyen. A kukoricavetések egész éjjel történő megvédése embert próbáló, költséges feladat, azonban nem lehetetlen. Az ebben való részvétel elvárható mindkét féltől, egyeztetve az őrzési időszakokról egymással és közösen vállalva annak költségét. Jó példa ez arra, hogy az együttműködés keresésével csökkenthető a kár mértéke.

Józan megfontolások

Lássuk néhány gondolatban a vadkárkezelés megközelítését a józan ész oldaláról. Minden vadász tudja és vitathatatlannak tartja azt, hogy a földterületek hasznosításának elsőrendű élvezője a mezőgazdasági területek esetében a földet művelő, növénytermesztő gazda, így az ő érdekei állnak az első helyen. A szemléletben nem itt látom a problémát, az inkább ott jelentkezik, hogy a földet művelők milyen szerepkörben látják a vadgazdálkodót. Tudomásul kell azt venni, hogy mindketten ugyanazon a földterületen működnek, minden hektár, négyzetméter mindkettőjük közös „vadászterülete”. Magyarországon a vadászterületek zöme (90%-os aránya) haszonbérleti formában működik, a haszonbérbe adó – aki ezért haszonbérleti díjat kap – maga a föld tulajdonosa. Minden más bérbeadás esetén a józan ész azt diktálja (mondjuk egy lakás albérletbe adása esetén), hogy a bérbe adó – természetesen az esetleg okozott kárt megtéríttetve – tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a bérbe vevő is elégedett legyen a bérleti feltételekkel.

A vadászati haszonbérbe adás esetén a bérbe vevő részéről (pl. haszonbérlő vadásztársaság) egy gazdálkodói tevékenység keveredik a vadászati lehetőséggel mint sporttal, szórakozással, kikapcsolódással. Azonban a mezőgazdasági termelést végzőnek nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a vadászatra jogosult is gazdálkodik, ugyanazon a földdarabon, annak alternatív hasznosítását végezve. Az, hogy ezzel a vadásztársaság tagjai egyúttal kikapcsolódási vágyukat, természetszeretetüket is kielégítik, nem zárja ki azt, hogy sokszor költségek árán, a vadászat-vadgazdálkodás során ugyanúgy „dolgoznak”, mint a föld művelői, esetenként, mondjuk például a vad károsításának csökkentésével, hasznot is hajtanak.

Ha ezt a gazdálkodók elfogadják és attól kezdve más szemmel tekintenek a vadászokra, már jelentős lépést tettek előre annak érdekében, hogy Európa leghíresebb nagyvadállománya és az azzal való gazdálkodás (a magyar gímszarvas-, dámszarvas- és őzállomány egyedei viselik a legnagyobb trófeákat Európában) és a nagy lehetőségek előtt álló, fejlett mezőgazdaság békésebben együtt élhessen egymás mellett, esetleg még egymást erősítve is. 

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai