Hozzászólás Kapronczai István „Növényt, vagy állatot?” című írásához

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: Prof. dr. Popp József, 2020/11/03
Címkék: Vitassuk meg!

A 2012-ben meghirdetett sertéságazati stratégia célja volt, hogy az intézkedések eredményeként 6-7 év alatt (2014-2020 között) megduplázódjon a sertéslétszám, azaz érje el a 6 millió darabot. Ez a program inkább a parasztromantika éltetését szolgálta, egyébként nem hangsúlyozza ki, hogy többek között a sertéstartásnak a vidék húzóágazatává kell válnia, a sertésstratégia megvalósítása emellett munkahelyteremtéssel is jár, sőt növeli a vidék népességmegtartó képességét. Ezzel szemben a tényadatok azt mutatják, hogy 2019 december 1-én a sertéslétszám újabb mélypontra, 2,6 millió darabra csökkent. A három évig folytatódó „road show” keretében a gazdasági szereplőkkel is elhitették a stratégia életképességét, holott nyilvánvaló volt a meseszerű, parasztromantikus álomkép. A stratégia kudarcáért senki sem vállalta a felelősséget.

A program többek között állam támogatást nyújtott a Magyar Fajtatiszta Sertést Tenyésztők Egyesületének, mégpedig a genetikai anyag beszerzésében. Ennek ellenére a támogatás nem bizonyult hatékony segítségnek, hiszen a sertéstenyésztésben érdekelt néhány világcég ennek az összegnek a sokszorosát fordítja a sertés értéklánc kutatására, márpedig így nehéz versenyezni. Például Nyugat-Európában és az USA-ban a sertésnemesítés genom alapon történik ma már, miközben Magyarországon a hagyományos tenyészértékbecslést alkalmazzuk. Sok állattartó telep élt az elmúlt években meghirdetett Állattartó Telepek Korszerűsítése (ÁTK) -pályázatok lehetőségével, de alapvetően ez sem lendítette fel a sertéságazatot. Új telep alig épült (a kiírások ezt gyakran nem is tették lehetővé), vagyis a támogatás csupán arra volt elég, hogy ne csökkenjen drasztikusan az állatlétszám és ne szűnjenek meg nagy számban a telepek. A valódi termelői összefogás is hiányzik, pedig két tucat termelői csoport létezik, de ezek kizárólag értékesítést végeznek, ugyanakkor például közös beszerzéssel, tanácsadással egyáltalán nem foglalkoznak. Három-négy termelői csoport szélesebb szolgáltatási palettával eredményesebben szolgálhatná a termelőket.

A 2016-2050 közötti időszakra szóló élelmiszergazdasági koncepció 2050-re prognosztizált adatai szintén irreális célkitűzések, ezért nem segítik elő az alkalmazkodást. Szinte mesébe illő elképzelés, hogy a hosszú távú élelmiszergazdasági koncepció az élelmiszergazdaság szereplőitől várja az élelmiszergazdasági termelés 60%-os bővülése mellett az agrobiznisz 25%-ra történő növelését a GDP arányában. A fentebb említett sertéságazati stratégia a komoly többlettámogatások ellenére sem hozott változást a sertéságazatban, mégis hallgatásba burkolódzik a politika, 2050-ig pedig még irreálisabb elvárásokat fogalmaz meg Magyarország Élelmiszergazdasági Programja. A dokumentum alig foglalkozik az oktatás, a kutatás és innováció témaköreivel annak jelentőségének hangsúlyozása mellett. Az agrárszakoktatás és agrárkutatás jelentős fejlesztés nélkül elképzelhetetlen az élelmiszergazdasági termelés, ezen belül az állattenyésztés és húsfeldolgozás, mérvadó növelése. Felvetődi a kérdés, hogy milyen mértékben indokolt az agrárstratégiákat komolyan venni? Hozzá kell tenni, hogy a hazai integrációs környezet és mai gyakorlat nem is alkalmas agrárstratégiák megvalósítására. Ehhez komoly integrációs támogatási rendszert indokolt kidolgozni, hogy az potenciális integrátorok létrehozzák a gyakorlatban is működő összefogást az integráció tagjainak érdekeltségi rendszerével együtt.  

 A korszerű, európai színvonalú telepek Magyarországon csupán „szigetként” vannak jelen az állattartásban. A termelő vállalkozások többségére jellemző elmaradások a genetikai alapokra, a tartástechnológiára, a méretgazdaságossági kérdésekre, valamint a takarmányozási problémakörre vezethetőek vissza. A rendelkezésre álló kapacitások nagy része elavult, felújításuk elodázhatatlan. Még inkább modern nagyméretű vágóhidak és magas feldolgozottságú termék előállítására alkalmas feldolgozó üzemek létesítésére van szükség. A legfejlettebb állattenyésztési szektorral rendelkező országok (dán, holland, német) praktikus tudását a hazai szaktanácsadási gyakorlatba kizárólag állami támogatással lehet bekapcsolni, mivel nagyon kevés vállalkozás képes megfizetni őket. Nemzetközi példák alapján a hazai állattenyésztés fejlesztésében a genetika, a takarmányozás és a technológia meghatározásához indokolt bevonni a többek között a marketing, a táplálkozástudomány, az állatjóléti és a fenntarthatóság szakterületeit is.

Az állattenyésztési ágazatokban a genetika mellett a technológia is kardinális kérdés, mert nagy a tartástechnológiai lemaradás a fejlett európai versenytársakhoz képest. A korszerű technológiák (tartás, klíma, takarmányozás) jelentősen csökkentik a fajlagos takarmány-felhasználást, az elhullási veszteséget, növelik viszont a súlygyarapodást, javítják a takarmányértékesítést, összességében pedig a jövedelmezőséget. A zöldmezős beruházásokat előtérbe kell helyezni, ugyanis felújítások esetén az épületek kialakítása, telepi elrendezése adott, így azon változtatni nem nagyon lehet. A környezeti szempontból fenntartható, a klímaváltozás hatásait mérséklő hústermelés megvalósítása nem opció, hanem elengedhetetlen szükségszerűség. Ezért a tudomány eredményeire épülő gyors technológiai fejlesztés kiemelt prioritás, mert ezzel a fajlagos hozamok számottevően növelhetők a környezet károsodása nélkül.

 Magyarországon a zöldség-gyümölcs termelői szerveződések piaci részaránya az elmúlt években 15-18% között mozgott, vagyis a termelői összefogás nem mutatott változást. A gabona és olajnövény ágazat termékpályán sem javult a termelők együttműködési hajlandósága az elmúlt évek során, sőt gazdasági tevékenységének súlya folyamatos visszaesést mutat, a termelői csoportok értékesítési aránya az összes termelésből a 10%-ot sem éri el. Ennél jobb a helyzet az állattenyésztésben, ugyanis a sertéshús-, baromfihús- és tejtermelésben a termelői csoportok piaci részaránya 20-30% között alakult az elmúlt időszakban, ennek ellenére a kibocsátás stagnálásáról beszélhetünk. A nyugat-európai tagországokban sokkal nagyobb piaci részarányt képviselnek a termelői összefogások. A magyar mezőgazdaságban a szövetkezés hiánya nemcsak a szocializmusban erőltetett szövetkezetpolitikai rossz emlékével magyarázható, hanem sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. A hazai mezőgazdaság helyzete kísértetiesen hasonlít az Ereky Károly* 100 évvel ezelőtti munkásságából megismert időszak mezőgazdaságához.

 A magyar mezőgazdaság fejlődésének elmúlt 100 évét elemezve kiderül, hogy az agrárpolitika sokféle célt szolgált, de nem a versenyképesség és hatékonyság jelentős javítását. A magyar mezőgazdaságban a szövetkezés hiánya nemcsak az 1990. évi rendszerváltás óta eltelt időszak eseményeivel magyarázható, hanem sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Ereky Károly* már a 20. század elején részletesen beszámolt a gazdák összefogásáról, a szövetkezésről a Dániában szerzett tapasztalatai alapján. A dán példa lenyűgözte, ugyanis azt írja, hogy „Dániában a parasztszövetkezetek elértek a fejlődés legmagasabb fokára. A dán paraszt az 1880-as évek óta élvezi a nagyüzemi termelés előnyeit. A dán vaj ugyanis igen keresett volt a londoni piacon, azonban nem került oda kellő mennyiségben, mivel csak a nagy mezőgazdasági üzemek voltak alkalmasak a vaj szállítására... 1881-ben 50 parasztgazda összefogott egy jütlandi Hjeddins nevű faluban és szövetkezetet alapítottak vaj előállítására. Megbíztak egy Andersen Stilling nevű fiatal parasztlegényt, hogy a falu 400 tehenének tejét gyűjtse össze és abból ún. urasági vajat állítson elő. Így jött létre a világ első szövetkezeti tejgazdasága”. …a parasztok „…már azt latolgatják, hogy vajon egy évi 5%-os zsírtartalmú 3 500 kg-os tejhozam vagy a 3,5%-os zsírtartalmú évi 5 000 kg-os tejhozam (a vaj mennyiség mindkét esetben 175 kg) lenne előnyösebb. És mindez ugyanakkor, amikor nálunk Magyarországon a paraszt tehenek évi 700 liter tejet adnak.” Nem véletlen, hogy Dániában előállított tejmennyiség 90%-át ma a dán és svéd tejtermelők tulajdonában levő Arla Foods szövetkezet dolgozza fel.

 A tejtermeléshez hasonlóan Ereky pontos képet festett a világhírű dán sertéstenyésztés fejlődéséről, amikor arról ad számot, hogy „…a dán sertéstenyésztés szép eredményeket ért el a szövetkezeti alapokon működő vajtermelés kezdete óta, amikor ugyanis a gazdák melléktermékeiket saját gazdaságukban voltak kénytelenek felhasználni”… „Dániának az 1881-es évben 500 000 db sertése volt, 1911-ben azonban már 2 millió, vagyis az állomány 30 év alatt négyszeresére nőtt. Ennek a nemzetgazdaság történetében példátlan fejlődésnek megint csak az volt az oka, hogy a dán parasztok az 1880-as években a sertéstenyésztést és értékesítést szövetkezeti alapon kezdték megszervezni”… „Dánia első disznóölésre szakosodott szövetkezetét Horsensben (Jütland) 1888-ban alapították.”  Dániában ma a sertésvágások 96%-át két szövetkezeti vágóhíd (Danish Crown és Tican) végzi. A 20. század elején dán mintára mezőgazdasági parasztszövetkezetek egész légiója jött létre Franciaországban, Írországban és Skandináviában. A hazai helyzetet elemezve Ereky szerint „Magyarországon nem fejlődhet ki ilyen szövetkezeti mozgalom, mindenekelőtt azon oknál fogva, mert egyetlen parasztgazda sem hajlandó feladni az önállóságát.” Sarkosan fogalmazva nemzeti sajátosságnak tekinthető a gazdálkodási önállóság feladásának és a bizalomnak a hiánya, ami továbbra is hátráltatja a szövetkezést.

Ereky Károly Németország és Dánia mezőgazdaságának tanulmányozása után gyakorlatilag az integráció (szövetkezetek alapításával) és a globalizáció (külpiacok igényeinek kielégítése) szerepét emelte ki. A magyar agrárgazdaság azóta sem volt képes hatékonyan adaptálódni a globális, illetve az európai integráció kihívásaihoz, folyamatosan hiányzott a nyitottság, a sokoldalú partnerség és az együttműködés. A hazai mezőgazdaság helyzete kísértetiesen hasonlít az Ereky munkásságából megismert időszak mezőgazdaságához, ahol a gazdálkodási önállóság feladása és a bizalom hiánya továbbra is hátráltatja a szövetkezést. Ráadásul az elmúlt évtizedekben együttműködési kényszer sem volt, mert a kooperáció hiányából fakadó versenyképességi problémákat elfedték a folyamatos, tűzoltó jellegű állami intézkedések, elsősorban támogatások. Pedig a működőképes horizontális és vertikális integráció hiánya a gyenge versenyképesség egyik meghatározó oka. Nemzetközi összehasonlításban alacsony a termelői szerveződések árbevételének az aránya az egyes vertikumokban. A nemzetközi tapasztalatok alapján a folyamatosan változó gazdasági környezetben az integrált termékpálya rendszerek sikeresebbek az egyéni gazdálkodásnál. Az integráció tehát a méretgazdaságosság adta előnyök kihasználása mellett kockázatmegosztó és jövedelem-elosztó rendszer is. A szűkös anyagi és intellektuális forrás tükrében csak közös erővel lehet választ adni a szakmapolitikai kihívásokra.

Az összes középméretű gazdaság mintegy 70%-a szántóföldi növénytermesztő, mindez az uniós támogatáspolitikának, részben az állattenyésztési ágazatok alacsony hazai versenyképességének következménye. A hazai termelési struktúrát és beruházásokat évtizedek óta a támogatások határozzák meg. Mivel a nettó vállalkozói jövedelmek 70-80%-át főleg az uniós és kisebb részben a nemzeti támogatások teszik ki, a mezőgazdasági vállalkozások teljesítményét célszerű támogatások nélkül is értékelni, mert a jelenlegi magas támogatásokkal hosszú távon nem számolhatunk. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán indokolható-e, hogy a mezőgazdasági nettó jövedelem 70-80%-a nem értékteremtésből, hanem támogatásokból származik. A közvetlen támogatás is a mezőgazdasági termelő jövedelembiztonságát szolgálja, mivel az szabad felhasználású forrás. A fejlesztési forrásokat általában az ennél kisebb összeget jelentő vidékfejlesztési beruházási támogatások egészítik ki. A technikai felszereltség emelkedése azonban nem párosult a tőketermelékenység javulásával. A gazdaságok csak akkor lehetnek versenyképesek, ha társulnak, összefognak, de az együttműködési hajlandóság továbbra is hiányzik. Hasonló gondot jelent a képzés és a szaktanácsadás területe, a gazdákat ugyanis elsősorban a források lehívásában, nem pedig a támogatások hatékony felhasználásában segítik, pedig a korszerű technológiák költséghatékony alkalmazása egyre nagyobb tudást és mérethatékonyságot igényel. Együttműködéssel, összefogással megosztható a kockázat, erősíthető a piaci alkupozíció az alapanyagok beszerzésénél, az árualap értékesítésénél stb. Még mindig a hagyomány és nem a tudás határozza meg a munkavégzést a mezőgazdaságban.

A sikeres gazdálkodás feltétele a képzés, a fejlesztés, az innováció, az alkalmazkodóképesség és a munkavállalók motiválása. „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra” (Charles Darwin). Az állattenyésztés és a kertészet teljesítménye jóval gyengébb a szántóföldi növénytermesztésnél, ahol a támogatások ellenére sem javult a helyzet, mivel azokat főleg nem a versenyképes, hanem legfeljebb életképes gazdaságok élvezik (például a sertéságazati stratégia a többlettámogatások ellenére sem hozott változást a sertéságazatban). A mezőgazdasági piacok egyre nagyobb mértékű integrációjának eredményeként a mezőgazdasági termelésben a tradicionális mennyiségi megközelítés helyett a piacra termelés és a jövedelem-centrikusság lesz meghatározó. A mezőgazdasági termelést tradicionálisan meghatározó emberi munka szerepe is átalakul, mert a fizikai erő helyett mindinkább a termelést szervező és vezető tényező, azaz a munkaerő minőségi oldala kerül előtérbe, ugyanis a piaci kereslet határozza meg a termelői döntéseket. Már a közeljövőben a támogatások fokozatos leépítésével eljön a piacorientált, racionális döntések által vezérelt mezőgazdaság korszaka. Ennek következményeként a nem hatékony, nem méretgazdaságos, a támogatások által ösztönzött termelési szerkezetet szem előtt tartó vállalkozásoknál tömegesen jelentkezik majd a likviditási, később jövedelmezőségi probléma. Ez nem a gazdák, hanem a támogatási rendszer hibája. A gazdaságoknak meg kell tanulni a korábbinál precízebben gazdálkodni, nemcsak a termőföldön, hanem fejben is.

A növekvő versenyben a gyenge verseny- és alkalmazkodási képességű termelők piacról való kiszorulásához egyértelműen hozzájárul(t) a vertikális szintek közötti eltérő koncentrációs fokkal magyarázható érdekérvényesítési különbség és a számukra ebből adódó jövedelemvesztés. A profitosztozkodás arányaiban fontos szerepet játszik a koncentrációt növelő integrációk (horizontálisan: termelői társulások, nagyobb üzemméret, vertikálisan: értékesítési szövetségek, saját és/vagy közös tulajdonú feldolgozók, kereskedelmi létesítmények) létrehozása. A magyar élelmiszer-gazdaságban mégis alacsony az integrációs készség, ezért a gyenge piaci alkuerő miatt a termelő a nála koncentráltabb szereplőkkel kénytelen osztozkodni a képződő profiton. A piaci kapcsolatok erősödésével párhuzamosan a termelési méretek is gyorsan növekednek, különösen az állattenyésztésben, ahol a technológiák fejlődése egyre nehezebb helyzetet teremt a kisüzemek és a családi gazdaságok számára. A tapasztalatok szerint csak szorosabb együttműködés, valamint egységes és szervezett piaci fellépésük esetén lesznek képesek a tartós fennmaradásra.

A magasabb jövedelmezőség hatékonyabb gazdálkodással és beruházásokkal, valamint magasabb hozamok és értékesítési árak elérésével párosul. Ehhez korszerű ismeretekkel, üzleti kapcsolatokkal és megfelelő hozzáállással rendelkező szakembereket indokolt alkalmazni, az átlagnál jóval nagyobb bérigény esetében is. Így sem könnyű a megfelelően képzett szakembert megtalálni, ráadásul az agrártudományi képzés egyre kevésbé népszerű. A jövőben is kiemelt jelentőségű lesz az agrárszakképzés a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének megőrzésében és megerősítésében. Annak ellenére, hogy az agrártermeléshez szükséges hazai természeti adottságok jók és/vagy kiválóak, a mezőgazdasági foglalkozás a pályaválasztók körében mégsem sorolható a „divatos” szakmák közé.

 *Ereky K. (1916): Parcellázás, mezőgazdasági nagyüzemek és élelmiszertermelés. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvény-Társulat, Budapest. 22. p.

Ajánlott kiadványokBotos János:
Banki értékpapírok MagyarországonBo Hanus :
Napenergiával működő világítódiódák - Mestermunka sorozatDr. Böő István:
A szarvasmarhatartás gyakorlata II.Dr. Böő István:
A szarvasmarhatartás gyakorlata I.

Ez is érdekelhetiLehetőségek a kertészeti ágazatok fejlesztésébenAz állattenyésztés gondjai és fejlesztésének lehetőségei, eszközei - Hozzászólás a "Növényt vagy állatot?" vitasorozathozGondolatok dr. Kapronczay István „Növényt vagy állatot” című írásához