Az alapanyagszint fogságában

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: Bőle István, 2020/12/01

Kevesebb tartálykocsi visz ki az országból friss tejet, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Még így is naponta indulnak ilyen szállítmányok. Egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott az a logikus következtetés, hogy a magyarországi fejőházakban kifejt tej lesz gyakran annak az ízesített joghurt, tejes rizsnek, sajtnak, vajnak, amelyet külhoni márkanév alatt vehet le a magyar vevő valamelyik multinacionális kereskedelmi hálózat hűtőpultjának polcáról.
Ugyancsak indulnak tartálykocsik lédig borral külföldi palackozók felé. Aztán a németországi avagy éppen svédországi palackozókban ilyen nedűből töltik meg azokat a palackokat, amiben az áruházak legalsó polcán az ottani Egészségedre!, Tölts a pohárba!, Egy hajtókára stb. névvel „felszerelt”  olcsóságokat kínálják. 

Magyarországon nem tudják értékesíteni az állattartók a legjobb minőségű húst ígérő állatfajtákat. A vágóhidak tulajdonosai mindössze annyi pénzt adnának értük, amennyiért a több tízezer liter tej után vágásra ítélt selejt teheneket megkapják. A szerencsétlen, már amúgy is a végóráit élő állatot, targoncával kell leemelni a szállító jármű platójáról és ennek az állatnak a húsa kerül a hentesboltokba. A háztartás, amelyik végre kipróbálná –a változatosság jegyében- a marhahúst, a négy-öt órás főzés után úgy dönt: soha többet ilyet. A jobb éttermek, amelyek nem pironkodhatnak a rosszul sikerült steak miatt, hetente küldik ki a beszerzőiket a bécsi húspiacra, hogy igazi –mondjuk- angusz hátszínhez, bélszínhez, combhoz hozzájussanak.
Évtizedek óta vergődik a magyar mezőgazdaság az alapanyag termelői szint csapdájában. Ez a termékpályának az a szintje, amelyik kiszolgáltatott az utána következő pozícióknak. A feldolgozásban, pláne az értékesítésben, a brand tulajdonlásában sokkal több a haszon. Ez utóbbi pozícióknak a birtokosai döntik el, hogy mennyi pénzt juttatnak az alapanyag megtermelőinek. Ha túlkínálat, vagy bármely más okból veszteség van, azt könnyűszerrel a termékpálya első lépcsőjével nyeletik le. 

Az ötven körüliek és az idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy három évtizeddel ezelőtt az állami vagyon szétbontásakor, hány és hány olyan vevő járta Kelet-Európát, amelyik csak piacot bővíteni akart, hiszen a meglévő termelőkapacitása többre volt képes, mint amennyit a meglévő pozícióiban el tudott adni. Megvette a ex szocialista gyárat, aztán gyorsan bezárta. (Esetleg még akkor is, ha egyáltalán nem a korszerűtlen kategóriába tartozott.) Erre ment rá például a korábban igen erősnek hitt magyar konzervipar és hűtőipar csaknem egésze.
Az élelmiszer gazdaságban az uniós csatlakozás sem hozott ezen a területen fordulatot. A magyar mezőgazdaság által termelt kiváló minőségű terményekre szüksége volt Nyugat-Európának, de a feldolgozott termékekre minimális piacot nyitott. Emlékszem még az észak-dunántúli pékmesterre, aki azért bővítette a kapacitását, mert arról álmodott, hogy az ő friss kiflijére vágynak majd a bécsiek. Lehetőségük sem volt megízlelni a vajas csodát. Most sincs másként. 

Váltani kell, mert az igazán jó adottságaink, most sem nekünk hozzák a pénzt. Erről szól az Agrárium mostani számának nyitó interjúja, ezt követelik az előző számban megjelent vitacikkünk – „Növényt vagy állatot?” – hozzászólói valamennyien. Hamarosan belépünk az évezred harmadik évtizedébe. Lépegetni kellene ezen a területen. Határozottabban, mint eddig

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai