Növényt vagy állatot? - Hozzászólások

Kategória: Agrárgazdaság | 2020/12/04

Az Agrárium októberi számában közöltük Kapronczai István tanulmányát a magyar mezőgazdaság feszítő problémájáról, az immár három évtizede csökkenő állatlétszámról. Most csak két megállapítást idéznénk a vitacikkből:

„Míg a világ mezőgazdasági termelésének bővülése 1990 és 2018 között meghaladta a 80 százalékot, Magyarországi abszolút értékben visszaesést regisztráltak. Ha a rendszerváltás óta eltelt három évtized biológiai technikai változásait, fejlődését is mérlegeljük, bátran állítható, hogy hazánk jelenleg messze nem használja ki az agrárgazdaságában rejlő adottságait.”

„Az ágazat talpra állítása jelentős támogatást igényel. Ahhoz azonban, hogy ez a pénz valóban hasznosuljon, változnia kellene a termelői gondolkodásmódnak is, és szaktudásban is vissza kellene zárkózni az európai élvonalhoz. A legfejlettebb állattenyésztéssel rendelkező országok praktikus tudását be kell kapcsolni a hazai szaktanácsadási gyakorlatba, amit csak állami segítséggel lehet megtenni.”

A vitacikkre számos hozzászólás érkezett. Most ezekből adunk közre néhányat.

Indokolt pesszimizmus

Elolvastam Kapronczai István elemzését  az állattenyésztés jelenlegi és nem túlbiztató kilátásairól. A megállapítások „sajnos – hál’ Istennek” valós adatokon nyugszanak, így csak egyet tudok érteni Pista pesszimista hangvételét. Nos, nézzük a cikk gondolat vezetését és a legfontosabb megállapításait:

• A növénytermesztés és az állattenyésztés egyensúlya valóban a ’80-as évek végén megbillent. A tsz-ek előbb a szarvasmarha, majd a sertés és végül a baromfitartást hagyták abba. Ez az instabil állapot a rendszerváltást követően tovább romlott.
• Ugyan a termőföld nagy részét sikerült magyar tulajdonban megtartani, ez nem volt elmondható a feldolgozó iparra, köztük a húsiparra sem.
• A vágóállat termelés – főleg a sertés szektorban – szétvált az elsődleges és tovább feldolgozói szektortól mind tulajdonosi, mind működtető oldalról.
• Az első 20 évben a sertés feldolgozók folyamatosan tönkre tették, kirabolták a saját beszállítóikat, ebben változás csak az utóbbi 4–5 évben látható.
• Az állattenyésztés ilyen mértékű visszaesése már most érezhető negatív hatással van termőföldjeink tápanyag pótlására, a talaj élet szinte visszafordíthatatlan leromlására. Ez a folyamat 25 éve zajlik és már most súlyos következményei vannak az elmaradt terméshozamokban és a betakarított (zöldség-, gyümölcs-, gabona-félék) silány tápértékében.
• Beszélni kell a hazai agrárium szakmai felkészüléséről. A ’80-as évek agrároktatási színvonalát az akkori európai Top 10 százalékába sorolták. Ma 15–20 évvel ezelőtti tudásszintet oktatunk az agráregyetemeken és némi kivételtől eltekintve ezt is használjuk a gyakorlatban.
• Nincsenek tudás centrumok (és itt ne az egyetemekre gondoljunk) hanem valódi integrációkra. Az a néhány – magát integrációnak valló – cég sem közvetít a termelői kör felé semmilyen gyakorlatias tudást. Inkább egyszerű „szakmai nepperek”, akik beállnak a feldolgozó és termelői kör közzé megdrágítva ezzel az alapanyag előállítás folyamatát.
• Magyarországon nemzetközi összehasonlításban 1, maximum 2 méret hatékony baromfivágó üzem van. Gondoljunk bele gyenge alapanyag termelő háttérből származó élő állat érkezik (az 1 műszakban dolgozó nagyon kis hatékonyságú) feldolgozóüzembe A negatív tényezők szorzata csak a matematikában ad plusz eredményt. A gazdaságban ezt a hátrány lassan már a belföldi piac sem fogadja el!!!
  Az, hogy a hazai baromfi ágazat még eddig viszonylag nagy piaci veszteségek árán, de megúszta:
• Integráltság bizonyos elemeinek elfogadható működéséből, részben a „régi öregek” szakmai kvalitásaiból és több évtizedes tapasztalataiból adódott.
• Ebben a tekintetben 3 éve beállt egy markáns fordulat: gazdát cserélt a Tranzit csoport, a Hungerit és a Gallicoop Zrt. is.
• Egyetlen ponton javaslok kiigazítást Kapronczai István számításában, a vágó csirke ágazati eredményét (49 Ft/kg) az utóbbi 3 év saját tapasztalatai alapján soknak tartom. Ez az érték még normális (gabona és csirke hús) piaci környezetben is 25–27 Ft/kg összegre teszem. Ebből következik az is, hogy egy 4 fős család megélhetéséhez évente legalább 400–450.000 csirkét kell felhizlalni.
• Ezért a teljesítményért a családnak évente 320–340 napot kell a csirkegondozással eltölteni. A növény termesztő éves munkaidő alapja legjobb esetben 100–120 nap!!! Ezt az arányt tényleg nehéz lesz helyre billenteni, és a jövedelem különbségről még nem is beszéltünk!

Mit lehet tenni?

• Ha mi a hazai állattenyésztéssel és az ezzel együtt működő feldolgozó iparral tényleg ki akarunk merészkedni az EU globális piacára ismerni, kell az ottani játékszabályokat.
• Meg kell kérdezni a néhány hazai szereplőt. A válaszok értékelése után írjunk ki aztán fejlesztési prioritásokat, pályázatokat.
• Szerencse a szerencsétlenségben, hogy jelenleg az EU állattenyésztése is folyamatosan zsugorodó ágazat. Az egyre szigorodó állatvédelmi, környezet védelmi stb. elvárások növelik a költségeket és csökkentik a jövedelmezőséget. Az évi 330 napot meghaladó „munkalehetőse” nem vonzó a fiatalok számára!!!
• Ez a folyamat már 4-5 éve elindult  Nyugat- Európában. Ezt lovagolták meg a lengyelek, akik az utolsó 5 év átlagában 60 százalékkal növelték baromfitermelésüket. Magyarországon ez az érték talán 11-12 százalék volt!
• Ugyan ebben az 5 évben két alkalommal költöttünk többnyire nemzeti forrásból 22-23 milliárd forintot a madárin­fluenza kártalanításra. Természetesen ezért az összegért és ebből a baromfi ágazat semmit nem profitált, ezt csak úgy kiszórtuk az ablakon.
• További probléma, hogy az egész hazai baromfi ágazat a hazai agrár-élelmiszeripari business-ből alul reprezentált.
• Az elmúlt 5 évben elszórtunk közel 300 milliárd forint támogatást, többnyire (lassan a belföldi piacon is) versenyképtelen KKV (90 százalékban Kisvállalkozások) vágó-feldolgozó üzemi korszerűsítésére, kapacitás bővítésére.
• Korszerű állattartó telepek építésére ugyan akkor alig jutott támogatási forrás (talán 25 milliárd Ft). Ennek 80 százalékát eleve a KKV-khez irányították.
• Az elmúlt 15 év állattartó telepi támogatások odaítélésénél egyszer sem kérdezték meg a pályázótól: „hol a piacod, kinek fogod eladni a felnevelt élő baromfidat”? Ha tönkre mész ki vállal érted garanciát?
• Ettől még a Bankok is jobban vigyáznak a pénzükre!!!
• Véleményem szerint, ezeket a folyamatokat látva az EU-s versenytársaink hátra dőltek a karos székben és megnyugodtak…

Nagy a baj! A jelenleg kialakult fehérje-, gabonaárak előre vetítenek egy 80 százalékos mértékű baromfi ágazati csődöt. El kellene kezdeni az erre való felkészülést. Ennek a felkészülésnek része kell, hogy legyen egy komoly baromfi ágazati–agrárstratégiai egyeztetés.

Aki most csak úgy belesodródik a következő 6–8 hónap Covidos kereslet csökkenés, az erre érkező vállalhatatlan magas takarmány árak kettős szorításába, azzal a következő 2–3 évben nem kell számolni a baromfi termék pályán!

A gabonapiacon jelenleg kiszámíthatatlan folyamatok zajlanak, ez, ha így marad a lehető legrosszabbra kell felkészülni 2022-ben! 

Sajnos ettől jó lett volna pozitívabb üzeneteket megfogalmazni, de ma 2020. 10. 22-én ezt mutatják a csillagok! 

Bárány László

A sertéstenyésztés jelene

Az állattenyésztésről szóló véleményem nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mivel Kapronczai István valóban körültekintően összefoglalta az ágazatok valamennyi problémáját.

Nem igazán lehet hozzátenni, csak igazat adni neki hogy a sertés vonatkozásában a korszerű genetikai, a technológiai és a legújabb ismeretek bármelyik hiánya már veszteségesre ítéli a termelést.

Sajnos itthon szinte mindhárom fő feltétel hiányzik, amelyből csak a technológiai beszerzésekre van támogatás.

De nem igazán a támogatást erőltetem, mert valójában el kell érni azt a méretet, amikor már támogatás nélkül is életképes a termelés.

Mi már ehhez közel vagyunk, de hogy az itthoni felsőfokú tudásból csak a fajlagos eredményeinknek kb. 70-80 százalékát tudnánk elérni, nem beszélve az itthoni szakmunkás állomány ez irányú tudásáról és az állatok gondozásával kapcsolatos kompetenciáikról.

Tehát az anyagból látható, hogy kis méretben nehéz elérni a megfelelő jövedelmet, nagyobb méretben pedig teljes megújulásra van szükség, amit az agráriumban dolgozók saját eredményből biztosítani – kivéve a nagy föld területen gazdálkodókat – nem tudnak, illetve úgy gondolom nem is akarnak.

A saját földel történő ellátással való törekvést a trágya elhelyezés szempontja miatt is támogatni kellene. Egy nagyüzemi sertéstelepet üzemeltető társaságnak hízó kibocsájtásként kb. 1 m3 képződő hígtrágyát kell számolni, 30 m3 hektáronkénti felhasználással 5000 hízó kibocsájtással több, mint 160 hektár, a mi 110 ezer darabos kibocsájtásunkhoz 3600 hektár szükséges. Ezzel szemben, ha nem lakunk azon a településen, akkor sokadikak vagyunk az elővásárlási jogosultságokban.

Tehát amikor valaki nagyobb méretű sertéstelep beruházásáról dönt, akkor keresse meg a legjobb európai technológia és genetikát forgalmazó céget (sokuknak már van magyar képviselete), kezdjen el tárgyalni jó referenciákkal rendelkező tanácsadó cégekkel, fogadjon fel egy humánerő fejlesztő céget a dolgozók szemléletmódjának változtatására, illetve kezdjen el haverkodni a térség meghatározó földtulajdonosaival, hogy sikeresebb legyen a trágya elhelyezési problémájának a megoldása. 

Szabó Imre

Magyarország nem Dánia

Kapronczai István „Növényt vagy állatot?” című elemzése kitűnő képet ad arról, hogy miért foglalkoznak a gazdák inkább növénytermesztéssel, mint állattartással.

A 2012-ben meghirdetett sertéságazati stratégia célja volt, hogy az intézkedések eredményeként 6-7 év alatt (2014–2020 között) megduplázódjon a sertéslétszám, azaz érje el a 6 milliós egyedszámot. Ez a program inkább a parasztromantika éltetését szolgálta, egyébként nem hangsúlyozza ki, hogy többek között a sertéstartásnak a vidék húzóágazatává kell válnia, a sertésstratégia megvalósítása emellett munkahelyteremtéssel is jár, sőt növeli a vidék népességmegtartó képességét. Ezzel szemben a tényadatok azt mutatják, hogy 2019 december 1-én a sertéslétszám újabb mélypontra, 2,6 millió darabra csökkent. A három évig tartó „road show” keretében a gazdasági szereplőkkel is elhitették a stratégia életképességét, holott nyilvánvaló volt a meseszerű, parasztromantikus álomkép. A stratégia kudarcáért senki sem vállalta a felelősséget.

A program többek között állami támogatást nyújtott a Magyar Fajtatiszta Sertést Tenyésztők Egyesületének, mégpedig a genetikai anyag beszerzéséhez. Ennek ellenére a támogatás nem bizonyult hatékony segítségnek, hiszen a sertéstenyésztésben érdekelt néhány világcég ennek az összegnek a sokszorosát fordítja a sertés értéklánc kutatására, márpedig így nehéz versenyezni. Például Nyugat-Európában és az USA-ban a sertésnemesítés genom alapon történik ma már, miközben Magyarországon a hagyományos tenyészértékbecslést alkalmazzuk. Sok állattartó telep élt az elmúlt években meghirdetett Állattartó Telepek Korszerűsítése (ÁTK)-pályázatok lehetőségével, de alapvetően ez sem lendítette fel a sertéságazatot. Új telep alig épült (a kiírások ezt gyakran nem is tették lehetővé), vagyis a támogatás csupán arra volt elég, hogy ne csökkenjen drasztikusan az állatlétszám és ne szűnjenek meg nagy számban a telepek. A valódi termelői összefogás is hiányzik, pedig két tucat termelői csoport létezik, de ezek kizárólag értékesítést végeznek, ugyanakkor például közös beszerzéssel, tanácsadással egyáltalán nem foglalkoznak. Három-négy termelői csoport szélesebb szolgáltatási palettával eredményesebben szolgálhatná a termelőket.

A 2016–2050 közötti időszakra szóló élelmiszergazdasági koncepció 2050-re prognosztizált adatai szintén irreális célkitűzések, ezért nem segítik elő az alkalmazkodást. Szinte mesébe illő elképzelés, hogy a hosszú távú élelmiszergazdasági koncepcióaz élelmiszergazdaság szereplőitől várja atermelés 60%-os bővülése mellett az agrobiznisz 25%-ra történő növelését a GDP-ben. A fentebb említett sertéságazati stratégia a komoly többlettámogatások ellenére sem hozott változást a sertéságazatban, mégis hallgatásba burkolódzik a politika, 2050-igpedig még irreálisabb elvárásokat fogalmaz meg Magyarország Élelmiszergazdasági Programja.A dokumentum alig foglalkozik az oktatás, a kutatás és innováció témaköreivel annak jelentőségének hangsúlyozása mellett. Az agrárszakoktatás és agrárkutatás jelentős fejlesztése nélkül elképzelhetetlen az élelmiszergazdasági termelés, ezen belül az állattenyésztés és húsfeldolgozás, mérvadó növelése. Felvetődi a kérdés, hogy milyen mértékben indokolt az agrárstratégiákat komolyan venni? Hozzá kell tenni, hogy a hazai integrációs környezet és mai gyakorlat nem is alkalmas agrárstratégiák megvalósítására. Ehhez komoly integrációs támogatási rendszert lenne indokolt kidolgozni, hogy az potenciális integrátorok létrehozzák a gyakorlatban is működő összefogást az integráció tagjainak érdekeltségi rendszerével együtt. 

A korszerű, európai színvonalú telepek Magyarországon csupán „szigetként” vannak jelen az állattartásban. A termelő vállalkozások többségére jellemző elmaradások a genetikai alapokra, a tartástechnológiára, a méretgazdaságossági kérdésekre, valamint a takarmányozási problémakörre vezethetőek vissza.A rendelkezésre álló kapacitások nagy része elavult, felújításuk elodázhatatlan. Még inkább modern nagyméretű vágóhidak és magas feldolgozottságú termék előállítására alkalmas feldolgozó üzemek létesítésére van szükség. A legfejlettebb állattenyésztési szektorral rendelkező országok (dán, holland, német) praktikus tudását a hazai szaktanácsadási gyakorlatba kizárólag állami támogatással lehet bekapcsolni, mivel nagyon kevés vállalkozás képes megfizetni őket. Nemzetközi példák alapján a hazai állattenyésztés fejlesztésében a genetika, a takarmányozás és a technológia meghatározásához indokolt bevonni a többek között a marketing, a táplálkozástudomány, az állatjóléti és a fenntarthatóság szakterületeit is.

Az állattenyésztési ágazatokban a genetika mellett a technológia is kardinális kérdés, mert nagy a tartástechnológiai lemaradás a fejlett európai versenytársakhoz képest. A korszerű technológiák (tartás, klíma, takarmányozás) jelentősen csökkentik a fajlagos takarmány-felhasználást, az elhullási veszteséget, növelik viszont a súlygyarapodást, javítják a takarmányértékesítést, összességében pedig a jövedelmezőséget. A zöldmezős beruházásokat előtérbe kell helyezni, ugyanis felújítások esetén az épületek kialakítása, telepi elrendezése adott, így azon változtatni nem nagyon lehet. A környezeti szempontból fenntartható, a klímaváltozás hatásait mérséklő hústermelés megvalósítása nem opció, hanem elengedhetetlen szükségszerűség. Ezért a tudomány eredményeire épülő gyors technológiai fejlesztés kiemelt prioritás, mert ezzel a fajlagos hozamok számottevően növelhetők a környezet károsodása nélkül. 

Magyarországon a zöldség-gyümölcs termelői szerveződések piaci részaránya az elmúlt években 15–18% között mozgott, vagyis a termelői összefogás nem mutatott változást. A gabona és olajnövény ágazat termékpályán sem javult a termelők együttműködési hajlandósága az elmúlt évek során, sőt gazdasági tevékenységének súlya folyamatos visszaesést mutat, a termelői csoportok értékesítési aránya az összes termelésből a 10%-ot sem éri el. Ennél jobb a helyzet az állattenyésztésben, ugyanis a sertéshús-, baromfihús- és tejtermelésben a termelői csoportok piaci részaránya 20–30% között alakult az elmúlt időszakban, ennek ellenére a kibocsátás stagnálásáról beszélhetünk. A nyugat-európai tagországokban sokkal nagyobb piaci részarányt képviselnek a termelői összefogások. A magyar mezőgazdaságban a szövetkezés hiánya nemcsak a szocializmusban erőltetett szövetkezetpolitikai rossz emlékével magyarázható, hanem sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. A hazai mezőgazdaság helyzete kísértetiesen hasonlít az Ereky Károly* 100 évvel ezelőtti munkásságából megismert időszak mezőgazdaságához.

A magyar mezőgazdaság fejlődésének elmúlt 100 évét elemezve kiderül, hogy az agrárpolitika sokféle célt szolgált, de nem a versenyképesség és hatékonyság jelentős javítását. A magyar mezőgazdaságban a szövetkezés hiánya nemcsak az 1990. évi rendszerváltás óta eltelt időszak eseményeivel magyarázható, hanem sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Ereky Károly már a 20. század elején részletesen beszámolt a gazdák összefogásáról, a szövetkezésről a Dániában szerzett tapasztalatai alapján. A dán példa lenyűgözte, ugyanis azt írja, hogy „Dániában a parasztszövetkezetek elértek a fejlődés legmagasabb fokára. A dán paraszt az 1880-as évek óta élvezi a nagyüzemi termelés előnyeit. A dán vaj ugyanis igen keresett volt a londoni piacon, azonban nem került oda kellő mennyiségben, mivel csak a nagy mezőgazdasági üzemek voltak alkalmasak a vaj szállítására... 1881-ben 50 parasztgazda összefogott egy jütlandi Hjeddins nevű faluban és szövetkezetet alapítottak vaj előállítására. Megbíztak egy Andersen Stilling nevű fiatal parasztlegényt, hogy a falu 400 tehenének tejét gyűjtse össze és abból ún. urasági vajat állítson elő. Így jött létre a világ első szövetkezeti tejgazdasága”. …a parasztok „…már azt latolgatják, hogy vajon egy évi 5%-os zsírtartalmú 3 500 kg-os tejhozam vagy a 3,5%-os zsírtartalmú évi 5 000 kg-os tejhozam (a vaj mennyiség mindkét esetben 175 kg) lenne előnyösebb. És mindez ugyanakkor, amikor nálunk Magyarországon a paraszttehenek évi 700 liter tejet adnak.” Nem véletlen, hogy Dániában előállított tejmennyiség 90%-át ma a dán és svéd tejtermelők tulajdonában levő Arla Foods szövetkezet dolgozza fel. 

A tejtermeléshez hasonlóan Ereky pontos képet festett a világhírű dán sertéstenyésztés fejlődéséről, amikor arról ad számot, hogy „…a dán sertéstenyésztés szép eredményeket ért el a szövetkezeti alapokon működő vajtermelés kezdete óta, amikor ugyanis a gazdák melléktermékeiket saját gazdaságukban voltak kénytelenek felhasználni” … „Dániának az 1881-es évben 500 000 db sertése volt, 1911-ben azonban már 2 millió, vagyis az állomány 30 év alatt négyszeresére nőtt. Ennek a nemzetgazdaság történetében példátlan fejlődésnek megint csak az volt az oka, hogy a dán parasztok az 1880-as években a sertéstenyésztést és értékesítést szövetkezeti alapon kezdték megszervezni” … „Dánia első disznóölésre szakosodott szövetkezetét Horsensben (Jütland) 1888-ban alapították.” Dániában ma a sertésvágások 96%-át két szövetkezeti vágóhíd (Danish Crown és Tican) végzi. A 20. század elején dán mintára mezőgazdasági parasztszövetkezetek egész légiója jött létre Franciaországban, Írországban és Skandináviában. A hazai helyzetet elemezve Ereky szerint „Magyarországon nem fejlődhet ki ilyen szövetkezeti mozgalom, mindenekelőtt azon oknál fogva, mert egyetlen parasztgazda sem hajlandó feladni az önállóságát.” Sarkosan fogalmazva nemzeti sajátosságnak tekinthető a gazdálkodási önállóság feladásának és a bizalomnaka hiánya, ami továbbra is hátráltatja a szövetkezést.

Ereky Károly Németország és Dánia mezőgazdaságának tanulmányozása után gyakorlatilag az integráció (szövetkezetek alapításával) és a globalizáció (külpiacok igényeinek kielégítése) szerepét emelte ki. A magyar agrárgazdaság azóta sem volt képes hatékonyan adaptálódni a globális, illetve az európai integráció kihívásaihoz, folyamatosan hiányzott a nyitottság, a sokoldalú partnerség és az együttműködés. A hazai mezőgazdaság helyzete kísértetiesen hasonlít az Ereky munkásságából megismert időszak mezőgazdaságához, ahol a gazdálkodási önállóság feladása és a bizalom hiánya továbbra is hátráltatja a szövetkezést. Ráadásul az elmúlt évtizedekben együttműködési kényszer sem volt, mert a kooperáció hiányából fakadó versenyképességi problémákat elfedték a folyamatos, tűzoltó jellegű állami intézkedések, elsősorban támogatások. Pedig a működőképes horizontális és vertikális integráció hiánya a gyenge versenyképesség egyik meghatározó oka. Nemzetközi összehasonlításban alacsony a termelői szerveződések árbevételének az arányaaz egyes vertikumokban. A nemzetközi tapasztalatok alapján a folyamatosan változó gazdasági környezetben az integrált termékpálya rendszerek sikeresebbek az egyéni gazdálkodásnál. Az integráció tehát a méretgazdaságosság adta előnyök kihasználása mellett kockázatmegosztó és jövedelem-elosztó rendszer is. A szűkös anyagi és intellektuális forrás tükrében csak közös erővel lehet választ adni a szakmapolitikai kihívásokra.

Az összes középméretű gazdaság mintegy 70%-a szántóföldi növénytermesztő, mindez az uniós támogatáspolitikának, részben az állattenyésztési ágazatok alacsony hazai versenyképességének következménye. A hazai termelési struktúrát és beruházásokat évtizedek óta a támogatások határozzák meg. Mivel a nettó vállalkozói jövedelmek 70–80%-át főleg az uniós és kisebb részben a nemzeti támogatások teszik ki, a mezőgazdasági vállalkozások teljesítményét célszerű támogatások nélkül is értékelni, mert a jelenlegi magas támogatásokkal hosszú távon nem számolhatunk. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán indokolható-e, hogy a mezőgazdasági nettó jövedelem 70–80%-a nem értékteremtésből, hanem támogatásokból származik. A közvetlen támogatás is a mezőgazdasági termelő jövedelembiztonságát szolgálja, mivel az szabad felhasználású forrás. A fejlesztési forrásokat általában az ennél kisebb összeget jelentő vidékfejlesztési beruházási támogatások egészítik ki. A technikai felszereltség emelkedése azonban nem párosult a tőketermelékenység javulásával. A gazdaságok csak akkor lehetnek versenyképesek, ha társulnak, összefognak, de az együttműködési hajlandóság továbbra is hiányzik. Hasonló gondot jelent a képzés és a szaktanácsadás területe, a gazdákat ugyanis elsősorban a források lehívásában, nem pedig a támogatások hatékony felhasználásában segítik, pedig a korszerű technológiák költséghatékony alkalmazása egyre nagyobb tudást és mérethatékonyságot igényel. Együttműködéssel, összefogással megosztható a kockázat, erősíthető a piaci alkupozíció az alapanyagok beszerzésénél, az árualap értékesítésénél stb. Még mindig a hagyomány és nem a tudás határozza meg a munkavégzést a mezőgazdaságban.

A sikeres gazdálkodás feltétele a képzés, a fejlesztés, az innováció, az alkalmazkodóképesség és a munkavállalók motiválása. „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra” (Charles Darwin). Az állattenyésztés és a kertészet teljesítménye jóval gyengébb a szántóföldi növénytermesztésnél, ahol a támogatások ellenére sem javult a helyzet, mivel azokat főleg nem a versenyképes, hanem legfeljebb életképes gazdaságok élvezik (például a sertéságazati stratégia a többlettámogatások ellenére sem hozott változást a sertéságazatban). A mezőgazdasági piacok egyre nagyobb mértékű integrációjának eredményeként a mezőgazdasági termelésben a tradicionális mennyiségi megközelítés helyett a piacra termelés és a jövedelem-centrikusság lesz meghatározó. A mezőgazdasági termelést tradicionálisan meghatározó emberi munka szerepe is átalakul, mert a fizikai erő helyett mindinkább a termelést szervező és vezető tényező, azaz a munkaerő minőségi oldala kerül előtérbe, ugyanis a piaci kereslet határozza meg a termelői döntéseket. Már a közeljövőben a támogatások fokozatos leépítésével eljön a piacorientált, racionális döntések által vezérelt mezőgazdaság korszaka. Ennek következményeként a nem hatékony, nem méretgazdaságos, a támogatások által ösztönzött termelési szerkezetet szem előtt tartó vállalkozásoknál tömegesen jelentkezik majd a likviditási, később jövedelmezőségi probléma. Ez nem a gazdák, hanem a támogatási rendszer hibája. A gazdaságoknak meg kell tanulni a korábbinál precízebben gazdálkodni, nemcsak a termőföldön, hanem fejben is.

A növekvő versenyben a gyenge verseny- és alkalmazkodási képességű termelők piacról való kiszorulásához egyértelműen hozzájárul(t) a vertikális szintek közötti eltérő koncentrációs fokkal magyarázható érdekérvényesítési különbség és a számukra ebből adódó jövedelemvesztés.A profitosztozkodás arányaiban fontos szerepet játszik a koncentrációt növelő integrációk (horizontálisan: termelői társulások, nagyobb üzemméret, vertikálisan: értékesítési szövetségek, saját és/vagy közös tulajdonú feldolgozók, kereskedelmi létesítmények) létrehozása. A magyar élelmiszer-gazdaságban mégis alacsony az integrációs készség, ezért a gyenge piaci alkuerő miatt a termelő a nála koncentráltabb szereplőkkel kénytelen osztozkodni a képződő profiton.A piaci kapcsolatok erősödésével párhuzamosan a termelési méretek is gyorsan növekednek,különösen az állattenyésztésben, ahol a technológiák fejlődése egyre nehezebb helyzetet teremt a kisüzemek és a családi gazdaságok számára. A tapasztalatok szerint csak szorosabb együttműködés, valamint egységes és szervezett piaci fellépésük esetén lesznek képesek a tartós fennmaradásra.

A magasabb jövedelmezőség hatékonyabb gazdálkodással és beruházásokkal, valamint magasabb hozamok és értékesítési árak elérésével párosul. Ehhez korszerű ismeretekkel, üzleti kapcsolatokkal és megfelelő hozzáállással rendelkező szakembereket indokolt alkalmazni, az átlagnál jóval nagyobb bérigény esetében is. Így sem könnyű a megfelelően képzett szakembert megtalálni, ráadásul az agrártudományi képzés egyre kevésbé népszerű. A jövőben is kiemelt jelentőségű lesz az agrárszakképzés a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének megőrzésében és megerősítésében. Annak ellenére, hogy az agrártermeléshez szükséges hazai természeti adottságok jók és/vagy kiválóak, a mezőgazdasági foglalkozása pályaválasztók körében mégsem sorolható a „divatos” szakmák közé.

Popp József

*Ereky K. (1916): Parcellázás, mezőgazdasági nagyüzemek és élelmiszertermelés. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvény-Társulat, Budapest. 22. p.

Kifelé a legmélyebb gödörből?

A magyar mezőgazdaság és az állattenyésztés teljesítménye a nyolcvanas évek végén kétségtelenül kiemelkedő volt, de érdekes lenne megvizsgálni, hogy ez milyen áron (támogatások, környezetterhelés) valósult meg vagy mennyire volt fenntartható.

Tény, hogy a2019-es kibocsátás a 1990-es szint 70, 55 és 63 százalékát érte el a tej-, a tojás-,és a hústermelés esetén. Fontos kijelenteni ugyanakkor, hogy a magyar állattenyésztés több mint 2 évtizedig tartó zsugorodásának vége van. A tej-, és baromfihús termelésben a mélypont 2010, a marha-, és sertéshúsnál 2013, a tojástermelés esetén pedig 2017 volt. A 2019-es tejtermelés 17, a baromfihús 52 százalékkal múlta felül a 2010-es szintet, a sertés-, és a marhahús előállítás a 2013-as mélyponthoz képest 30 százalékkal emelkedett. Ez a kedvező tendencia a jövőben folytatódhat. 

Amikor az állattenyésztésünk teljesítményét és kibocsátását vizsgáljuk, akkor a termelési szintek, a genetikai alapok, a természeti erőforrások és adottságok mellett a közgazdasági és agrárpolitikai kereteket is figyelembe kell venni. Ez utóbbiak pl. nem engedik, hogy támogatással kapacitások bővítését valósítsunk meg. Ez az elv nagyon komoly hátráltató tényező új, modern állattartó telepek létrehozásában vagy a gyepterületeink legeltetéses hasznosításában. 

Nagy kérdés, hogy az éppen ezen időszakban véglegesítésre kerülő új KAP és az ehhez illeszkedő, a következő hónapokban kidolgozandó Stratégiai tervünket sikerül-e úgy megalkotni és főleg Brüsszellel elfogadtatni, hogy az a magyar állattenyésztés érdekeit szolgálja és fejlődését elősegítse. A nemzeti társfinanszírozás arányát a jelenlegi 17 százalékról akár jóval magasabbra is emelheti, ha ez megtörténik az hatalmas lökést adhatna az ágazatnak és komparatív előnyt jelenthetne azokhoz a tagállamhoz képest, ahol a mienknél kisebb ennek az aránya. 

A mai állatlétszámok összevetése a több évtizeddel ezelőtti vagy annál is régebbi adatokkal, azért sem célszerű, mert a naturális mutatókban, a versenytársainknál sajnos ugyan kisebb, de még így is jelentős genetikai előrehaladás valósult meg az elmúlt 30 vagy 50 évben. Ennek következtében ma már sokkal (25-30%-kal) kevesebb állattal és kisebb környezetterheléssel tudunk ugyanannyi tejet, húst, tojást termelni.Ha az egy tehénre jutó tejtermelést nézzük, akkor az több mint 60, az egy kocára jutó hízó kibocsátás pedig 30 százalékkal emelkedett 30 év alatt. Jó hír, hogy az utóbbi években a javulás felgyorsult, ami egyrészt a gyengébben teljesítők lemorzsolódásának, másrészt a fejlesztéseknek és beruházásoknak köszönhető.   

A genomika és a precíziós állattenyésztés (automatizálás, robotika, digitalizáció, mesterséges intelligencia stb.) alkalmazásával a genetikai előrehaladás jelentősen fel gyorsulni fog, különösen a gyengén öröklődő tulajdonságok esetén, amelyek éppen a mostanában egyre fontosabb szereppel bíró hosszú hasznos élettartam szempontjából érdekesek. 

A MÁSZ a NÉBIH és a SZIE Kaposvári Kampusza nemrég stratégiai megállapodást kötött egy Nemzeti Állatgenetikai Labor létrehozására, amely a legújabb módszerek (pl. SNP alapú genomvizsgálatok) alkalmazásával tudja majd a tenyésztőket segíteni a hatékonyság javításában. 
Az elmúlt 100 évben az állattenyésztés legfőbb mozgatórugója az iparszerű állatitermék előállításon alapuló tömegtermelés volt (minél többet minél olcsóbban előállítani). Ezek a rendszerek a klíma-, és állatvédők kereszttüzébe kerültek az utóbbi évtizedben, ami elsősorban a gazdag országokban aláásta a táradalom bizalmát a szakmánkkal kapcsolatban. 

Eddig az volt az élelmiszerelőállítás legfontosabb globális célja, hogy ne legyen éhező ember a Földön. Sajnos, ezt a célt sem sikerült elérni. Az abszolút számot nem, csak az arányt sikerült javítani, ami 2000 óta a felére (9 százalékra) csökkent. A FAO kimutatása szerint ugyanakkor napjainkban 690 millió ember éhezik. Tragikus tény, hogy alapvetően politikai okok miatt, (segélyszállítmányok elutasítása, megsemmisítése, más célra való felhasználása okán).
A jövő állattitermék előállításának fő célja a kibocsátás növelése helyett már inkább az egészséges és klímasemleges, környezetkímélő módon történő termelés lesz. A mennyiségi szemléletet a minőségi szemlélet fogja felváltani (GMO mentes termékek, zöld állattenyésztés, kis ökológiai lábnyom, természetszerű tartásmódok, állatjóléti kérdések előtérbe kerülése stb.). Idézni szeretném Prof. Dr. Habil. Villányi László véleményét, amely szerint „ hibás az a közgazdasági axióma : termelj többet, jobban élsz”.

A magyar állattenyésztés stratégiai céljainak meghatározásakor az önellátás mellé az önrendelkezést is ki kell tűzni. Kiemelt figyelmet kell fordítani a genetikai alapok és a feldolgozás magyar kézben tartására. Természetesen a legtöbb állatitermék esetén nem az önellátás a végső cél, hanem az adottságaink kihasználásával a belső piacon felül a minél nagyobb export realizálása. Az úgynevezett „Kárpátmedencei gazdasági térben” tenyészállataink mind szélesebkörű elterjesztése.

Az állattenyésztés nagy tőkeigénye miatt, saját forrásból legfeljebb életképes gazdaság hozható létre soksor még az sem. Ahhoz, hogy egy-egy állattartó gazdaság versenyképes legyen, külső forrásra (támogatásra és banki finanszírozásra) van szüksége. 
A támogatásoknál a hatékonyabb termelés felé terelésnek és a szakmai szempontoknak nagyobb szerepet kell kapniuk. Az ágazat további kívánatos fejlődése azonban kizárólag, az amúgy is csökkenő mértékű támogatásokkal nem képzelhető el. Szükség van a hitelintézetek részéről állattenyésztés specifikus termékek kidolgozására. Az állattenyésztő gazdaságok csak néhány éve kerültek a hitelintézetek érdeklődési körébe, így ezen a területen még vannak eddig kiaknázatlan lehetőségek. 

A tudás átadásában, az oktatásban és szaktanácsadásban is sokat kell még fejlődni, hiszen ezen a területen is lemaradtunk az elmúlt évtizedekben. Az agrárfelsőoktatásban komoly átalakítás zajlik, amiről megoszlanak a vélemények. Abban mindenki egyetért, hogy sok (volt) az agrárfelsőoktatási intézmény, de a megoldási lehetőségeket már sokféleképpen látjuk, ebben nincs konszenzus. E mellett hiányzik egy olyan állattenyésztési tudásközpont, amely a gazdálkodás hazai és külföldi gyakorlatait, rendszereit, jogszabályi és támogatási keretét tanulmányozva, a kutatási és oktatási intézményekkel együttműködve, szakmai anyagokkal tudná segíteni a gazdálkodókat, a szakmai szervezeteket, a szakigazgatást és a kormányzati döntéshozókat.

Összefoglalva: A két főágazat egészséges egyensúlya és egymással való sikeres együttműködése révén lehet a legjobban kihasználni agrárpotenciálunkat. Az egyensúlyi állapot – ami sohasem statikus – elérése ugyanakkor roppant nehéz, hiszen a politikai, jogszabályi, közgazdasági és természeti körülmények folyamatosan változnak. A címben feltett kérdésre ezért mi azt a választ adjuk, hogy növényt és állatot.

Zászlós Tibor
elnök, Magyar Állattartók Szövetsége

Húsmarhás trendek

A mezőgazdaság fejlettségét a bruttó termelési értékén belül a két fő ágazat, a növénytermesztés, az állattenyésztés egymáshoz viszonyított arányával szokták jellemezni. Ideális, ha a két fő ágazat arányán belül az állattenyésztés eléri vagy meghaladja az 50 százalékot. 

Magyarországon a rendszerváltás előtt, a 80-as évek végére a magyar állattenyésztés teljesítménye meghaladta a 40 százalékot. Ez az időszak volt, amikor 11 millió sertést és 15 millió tonna gabonát termeltünk évente. A rendszerváltás óta eltelt időszak mindenki által ismert alapvető változást hozott a mezőgazdasági termelés összetételében. Napjainkban megközelítettük a 90-es évek termelési volumenét kb. 90 százalékos mértékben a növénytermesztésben. Ugyanez nem mondható el a magyar állattenyésztésről, ott nem érjük el a 30 százalékot.

A hollandiai wagening-i egyetem pár évvel ezelőtt egy holland-magyar kutatást publikált, mely során azt vizsgálták, hogy adott ország hogyan használja ki a mezőgazdasági termelésben lévő potenciálját. A vizsgálat során megállapították, hogy míg Hollandia a mezőgazdasági potenciál közel 90 százalékát használja ki, úgy a magyar mezőgazdaság éppen hogy meghaladja a 30 százalékot.

A különbségnek számos történelmi, gazdasági, politikai oka van, egy dolgot azonban feltétlenül meg kell, hogy jegyezzünk: szabad versenyre alapuló piacgazdaságban az erőforrások allokációját a szűk keresztmetszeten alapuló marginális hatékonyság szabályozza. Az automatizmus biztosítja az optimális jövedelemtermelést. Amennyiben adott ország gazdaságpolitikája korlátozza ennek érvényesülését, úgy nem csak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulás csökken, hanem a gazdasági potenciál kihasználása is romlik.

Hazánkban a rendszerváltás után számos olyan gazdaságpolitikai intézkedés született, amely egyértelműen beleavatkozott az erőforrások újrahasznosításába, és bizonyos üzemi kör (volt nagyüzemek) korlátozásával befolyásolta a gazdaság működését. Ennek is következménye az állattenyésztés 90-es évekhez viszonyított visszaesése, termelési potenciál csökkenése, melyhez még különböző piaci, járványügyi, technológiai problémák is hozzájárultak. Ilyen kevés anyakoca még nem volt Magyarországon. Az elmúlt évek támogatáspolitikája, amely 6 millió sertés elérését tűzte ki célul, egyértelműen kudarcot vallott.

A magyar húsmarha tenyésztés ez idáig dinamikusan fejlődő ágazat. Talán az egyetlen az állattenyésztési ágazatok közül, melynek jövedelmezősége a 2004-es EU csatlakozás után megfelelő volt mind piaci, mind támogatási oldalról. 

Az ágazat elemzése változó világunkban, melyben a szakmai megfontolások mellett más is szerepet játszik, összetett, bonyolult feladat. Kiindulási alapnak tekinthetjük, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, remélhetőleg az is marad, és a jövőben is részei maradunk az EU 500 milliós piacának, elfogadva azokat a gazdasági, társadalmi érdekeket, értékeket, melyet az európaiság jelent. A jelenlegi helyzet fajtaösszetétel, üzemméret, alkalmazott termeléstechnológia, versenyképesség, jövedelmezőség szempontjából meglehetősen ellentmondásos. A jelenlegi húsmarha létszám 160 ezerre tehető, melynek zömét a nálunk tenyésztett világfajták, illetve ezek keresztezett állománya adja. Ebből kb. mintegy 45 ezer a törzskönyvi ellenőrzés alatt álló állomány. Szembetűnő, hogy kb. hasonló nagyságrendű a fajtaegyesületeken kívüli, különböző fajtákhoz besorolható állomány, amely, ha törzskönyvi ellenőrzés alatt állna, pár év alatt közel megduplázhatná a hazai húsmarha tenyészállat kibocsátást, ami magasabb hozzáadott értéket, több export bevételt, a tenyésztők számára pedig több jövedelmet jelenthetne.

Ha a jelenlegi és jövőbeni versenyképességünk összetevőit vizsgáljuk, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a húsmarha tartásnak 3 termelési szakasza van; az első a borjú-tehén egység (cow-calf unit), a második a növendék (stockers) szakasz, a harmadik a marha hízlalás (feedlot) szakasza. Hazánkban ebből csak 2 alakult ki. Ha a versenyképesség szempontjából vizsgáljuk, akkor a húsmarha tartás anyatehén tartási szakasza tipikusan olyan tevékenység, ahol a különböző méretek is versenyképesek lehetnek, mivel a marginális hatékonyságot más-más szűk keresztmetszetek szabályozzák. Az őstermelőtől a családi gazdálkodón keresztül a társas vállalkozásokon át a nagybirtokig szinte minden üzemi méret lehet hatékony és versenyképes (függően az alkalmazott termelés technológiától illetve annak következményeként adott termelési rendszerben lévő állandó költségektől). A stockers szakasz hiányzik, melynek jövedelmezőségi következményi vannak, ez egyben azt is jelenti, hogy az élőállat árutőzsde sem működik Magyarországon. A marha hízlalás (feedlot) szakaszra vonatkozóan sajnos hazánkban szinte alig található versenyképes, megfelelő hatékonysággal működő, komoly árukibocsátást biztosító hízó marha telep (5000 db hízó marha/év feletti), az ehhez szükséges integrációknak néhány helyen látjuk csak a csíráját. 
Az általában igaz, hogy ez idáig a megfelelő piaci árak és az alkalmazott EU-s támogatások az átlagos és az átlagosnál rosszabb hatékonysággal működő tenyésztők számára is megfelelő jövedelmet biztosítottak. Ez az állapot azonban a jövőben nem lesz fenntartható, az EU versenyképessége visszaesett az amerikai, ázsiai és ausztrál térségekhez képest rosszabb helyzetben van, mint korábban.

Az euro-atlanti támogatások víziója alapján a világpiaci és EU-s árakban a tengerentúli hatékonyabb, alacsonyabb termelési költséggel előállítható húsmarhát exportáló országok közvetlen megjelenése várhatóan a jelenlegi piaci árak stagnálását, vagy rosszabb esetben csökkenését jelentheti.
A magyar és európai húsmarha tenyésztésben is elkerülhetetlenül látszik az a strukturális válság, amely hatására a jelenlegi szereplők összetétele lényegesen átalakul, csak a versenyképesek maradnak hosszútávon a piac szereplői (hasonló tendencia zajlik az utóbbi években a magyar sertéstenyésztésben is).

Ha a világ marhahús termelésének ráfordítás arányos hatékonyságát vizsgáljuk a különböző régiók között, és az átlagos ráfordítást 1-nek tekintjük, amely kb. az új-zélandi marhahústermelés hatékonyságának felel meg, akkor Észak-Amerika (USA, Kanada) 1,3; Ausztrália 1,2; Dél-Amerika (Argentína, Uruquay, Brazília) 0,9; az EU átlaga 1,5. (Az EU-n belül Magyarország kalkulációk alapján hasonló az EU átlagához.) Ez mutatja, hogy versenyképességünk javítása érdekében tennünk kell.

Közismert, hogy a magyar húsmarha tenyésztésben a kibocsátott árualap közel 90 százaléka exportra kerül, élő marha kivitelünk többszereplőssé vált, az EU 28 tagállamából 3 ország kivételével a többség vásárlónk volt. A 3. országbeli piacok közül az orosz, török, libanoni, líbiai piacon kívül szállítunk még Ázsiába, a Közel-Keletre, kisebb mennyiséget Észak-Afrikába, Egyiptomba. Hagyományos piacaink közül a görög, horvát, olasz, szlovén, osztrák, orosz, izraeli, libanoni közel másfél évtizedes múltra nyúlik vissza. Tekintettel arra, hogy a vágómarha kibocsájtás jelentős részét a Közel-Keleten értékesítjük. Az üzlet alapja a biztonság és kiszámíthatóság, ettől messze vagyunk a térségben a nemzeti, vallási, nagyhatalmi érdekek vélhetően még hosszú ideig akadályozzák a normális kereskedelmi, piaci viszonyok megteremtését.
Lehetőséget jelentenek a jövőben számunkra az észak-afrikai országok, Egyiptom, Algéria, Tunézia, Marokkó, itt azonban a francia húsmarha termelőkkel kell versenyeznünk.

Törökországot, mint kiemelt piacot illetően a török gazdaság gyengélkedése, a török líra folyamatos esése lényegesen csökkentette az export volumen mennyiségét. A tenyészállat piacon főleg a volt Szovjetunió tagállamai jelentenek potenciális felvevő területet. Külön gondot okoz mind Magyarországon, mind hagyományos piacainkon a pandémia miatt a turizmus csökkenése, amely egyben a marhahús felvevő piac csökkenését is jelenti.  

A húsmarha ágazat helyzetéhez szorosan kapcsolódik a marhahús feldolgozó ipar helyzete. A tenyészállat piacot kivéve a növendék- és vágóállatok élő állapotban történő értékesítése alacsonyabb hozzáadott értéket jelent nemzetgazdasági szinten. Ugyanakkor az állattartók számára az élő állapotban történő értékesítés gyorsabb, megbízhatóbb és magasabb jövedelmet biztosít jelenleg. A magyar marhahús feldolgozó ipar nehéz versenyhelyzetben van (csak kettő, megfelelő vágási kapacitással rendelkező vágóhíd van az országban). A támogatási lehetőségek nem segítik a nagy, hatékony marhavágó kapacitások kialakítását, amellyel a vágási költségek csökkenthetők, a versenyképesség javítható lenne.

Gondot jelent, hogy szemben a nemzetközi trendekkel hazánkban nem válik külön a vágás és a feldolgozás, csak néhány packager-t (daraboló, feldolgozó, márkázó) találunk, melyek nélkül versenyképes, eredményes marhahús forgalmazás nem lehetséges. Fogyasztói oldalról megközelítve a rendkívül alacsony magyarországi marhahús fogyasztás növeléséhez elengedhetetlennek tűnik a bérek, jövedelmek növelése, az ezeket terhelő adók, járulékok csökkentése. Ezek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy nálunk is fizetőképes kereslet jelentkezzen.

A leírtakon kívül összehangolt, tudatos központi marketing tevékenységre is szükség lenne ezen a területen is. A jövő elemzése szempontjából fontos a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás, melyet sokan leegyszerűsítve fajtakérdésnek tartanak. Ennél azonban lényegesen szélesebb problémáról van szó, amely nem csak a használt fajtákat, hanem az alkalmazott technológiát, gyepgazdálkodást is érinti. A jelenleg érvényes AKG előírások nagy részét el kell felejteni, újra kell gondolni, elsősorban a folyamatos takarmány ellátás és ökológiai szempontok figyelembevétele miatt.

A fajták szempontjából a hőmérsékleti- és klímaváltozás, valamint a megjelenő új egzotikus állatbetegségekhez való alkalmazkodás jelenti a kulcskérdést. Erre számos példát találunk a tengerentúlon alkalmazott bostaurus és bosindicus szarvasmarha fajták keresztezésével, pl. brangus, braford, simbra stb.
Az új egzotikus állatbetegségek megjelenésének sajnos nincs vége, várhatóan újabb vírusokat terjesztő vektorok megjelenése sem kizárható a Kárpát-medencében, lásd az ázsiai tigrisszúnyog megjelenése. Ezzel kapcsolatosan az állategészségügyi hatóságnak és az állattartóknak fontos feladatai lesznek, mivel termelési kockázatot, költségtöbbletet és piaci zavarokat okozhatnak.

Az ágazat jövőbeni működése szempontjából is elengedhetetlen a kiszámíthatóság. A pályázati források meghirdetésénél, elbírálásánál fontos a szakmaiság és az objektivitás. Fejlett és hatékony állattenyésztés nélkül nincs fejlett, jól működő mezőgazdaság. Magyarországon a II. világháború óta folyamatosan csökkent a talajok szerves anyag tartalma. Megfelelő szerves anyag nélkül veszélybe kerül versenyképes növénytermesztési terméshozamok elérése. Szükség van a megfelelő tápanyag gazdálkodáshoz a szerves anyag tartalom növelésére, melyet legcélszerűbben az állattenyésztés egyik fontos melléktermékével, a szakszerű istállótrágya felhasználásával lehet biztosítani.

Összefoglalva a címben felvetett kérdésre, hogy növénytermelés vagy állattenyésztés-e, a válasz, hogy mindkettő. A feladat adott, mindnyájunk szakmai felelőssége, hogy felismerjük-e a kihívásokat, azokhoz kellőképpen alkalmazkodunk-e, és hogy azokra megfelelő adekvát válaszokat adjunk.
Az egyre erősödő globalizációs versenyben a sikeres magyar mezőgazdaság működtetéséhez csak az EU tagjaként van esélyünk.

Dr. Márton István, elnök
Húsmarha tenyésztők, Marhahústermelők 
Országos Szövetsége

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai