Átgondolt, versenyképességet növelő fejlesztésekre van szükség

Kategória: Élelmiszeripar | Szerző: L.M., 2021/05/15

Éder Tamás,
a FÉSZ elnöke

Az elmúlt 4-5 évben hangsúlyosabbá váló fejlesztések fékezhetik ezt a folyamatot, valódi áttörést azonban csak az hozhat, ha az új uniós ciklusban rendelkezésre álló, az elmúlt időszakét lényegesen meghaladó forrásokat a versenyképességi szempontok elsődleges figyelembevételével költik el – állítja Éder Tamás, a Felelős Élelmiszergyártók Szövetsége elnöke.

– Mit lehet leszűrni az élelmiszeripar előző évéből, hogyan teljesített az ágazat a vírusok árnyékában?

– Ismét bebizonyosodott, hogy az élelmiszeripar azon ágazatok közé tartozik, amelyek a legkisebb veszteséggel tudják leküzdeni a gazdasági válságok időszakait. A Covid-19 mellett az afrikai sertéspestis és a madárinfluenza is alapvetően határozta meg a környezetet. Ha megnézzük az ipar tavalyi termelési volumenindexét, akkor azt látjuk, hogy míg a teljes ipar közel 7 százalékos visszaesést mutatott tavaly, addig az élelmiszeripar, együtt a dohány- és italtermékgyártással, 1 százalék körüli növekedést ért el. Vagyis 2020 ismét egy olyan év volt, amikor az ipar egészének teljesítményét meghaladta az élelmiszeriparé, ami egyébként ritkán fordult elő az elmúlt 20 évben. 

– Ebben nyilván benne van, hogy például az autógyáraknak átmenetileg le kellett állniuk. Volt ilyen az élelmiszeriparban is?

– Itt érdemes kettéválasztani az élelmiszeripar szereplőit is abból a szempontból, hogy a koronavírus-járvány során a válság melyiküket mennyire sújtotta. Mert ha az élelmiszer-fogyasztást nézzük, kevés dolog indokolta volna azt, hogy az élelmiszeriparon belül jelentős visszaesés legyen. Ugyanakkor mégis voltak olyan, elsősorban kisebb vagy közepes méretű üzemek, amelyek az értékesítési lehetőségeik beszűkülése miatt rövidebb-hosszabb ideig, részben vagy teljesen szüneteltették a gyártást. Ismereteink szerint azt mind a mai napig el tudták kerülni az iparági szereplők, hogy a betegségek nagy száma miatt kénytelenek legyenek időszakosan leállni. Pedig azért ez is benne van a levegőben, és tudok olyan élelmiszeripari cégről is, amelynél néhány napig az irodistáknak is be kellett állniuk a termelésbe, mert annyi beteg ember volt az üzemi kollégák között, de sikerült mindenhol fenntartani a működést.

– Alkatrész- vagy alapanyaghiány mennyire volt jellemző?

– A pandémia kezdetekor, az első kritikus két-három hétben voltak megakadások, a csomagolóanyag például nem mindig érkezett meg a tervezett ütemezésben, de ez végül is nem okozott tragikus helyzetet, a termelés ettől még mindenütt többé-kevésbé folyamatos volt. Van viszont egy másik síkja ennek a dolognak, mégpedig az, hogy a közétkeztetés, de még inkább a HoReCa-szektor tartós bezárása az élelmiszeripar egy részét rendkívül súlyosan érintette. Egyrészt ugyanis vannak olyan termékek, amelyeket lényegesen nagyobb mennyiségben értékesítenek a HoReCa csatornáin, mint a hagyományos kiskereskedelmi értékesítési láncban. Ilyen termék tipikusan a víziszárnyas, a víziszárnyas máj, de ilyen például a hal is, az értékesebb marhahús- és sertéshúsrészek. Magyarán, például libamájat vagy sertés szűzérmét inkább esznek étteremben az emberek, mint otthon. 

– Mennyire sújtja még ma is ezeket a vállalkozásokat, hogy november 11-én újra zárni kellett?

– Sajnos elég nagymértékben. Nyilván próbálnak alternatív értékesítési csatornákat keresni, de őket azért is sújtja nagyobb mértékben a HoReCa-szektor bezárása, mert a kis- és közepes méretű élelmiszeripari üzemek között lényegesen nagyobb az aránya azoknak, amelyek a közétkeztetésbe történő beszállításban dominánsak, és ebben a kategóriában bizony előfordult, hogy félkapacitással működtek, vagy ideiglenesen nem tevékenykedtek, mert nem volt partner. Víziszárnyas-fronton pedig ezt a nagyüzemek is megszenvedték, és a mai napig szenvedik, hiszen ahogy korábban is mondtam, ez egy vendéglátóipar-centrumú ágazat. Az alternatív értékesítési csatornák felkutatásában az agrárkamara is segített, sok követ megmozgatva, hogy a kis- és közepes üzemek termékei bekerülhessenek a kiskereskedelmi láncokba, de lássuk be, a kiskereskedelmi láncok üzleti modellje miatt ez nem mindig reális. Utóbbi ugyanis arról szól, hogy ugyanabból a termékből hétről hétre nagy mennyiséget terítsenek az egész országban vagy akár még nagyobb régióban. Egy kis- vagy közepes üzem, amelyik eddig a környező éttermekbe és iskolákba szállított, ezt egyik napról a másikra nem képes megcsinálni. 

– Mi lehet számukra akkor az emlegetett alternatív csatorna?

– Látványosan növekszik az ilyen kis- és közepes méretű üzemek interneten keresztüli értékesítése, vagy legalábbis az ilyenfajta próbálkozásaik. Mindenki láthatja, hogy döbbenetes mértékű növekedés mutatkozik azon cégek számában, amelyek web-shopokon és egyéb internetes csatornákon keresztüli értékesítési lehetőségeket kreáltak termékeiknek. Figyelemre méltó, hogy olyan termékek is nagy számban kerültek föl erre a platformra, amelyek korábban egyáltalán nem voltak jelen itt. Vagyis most már nemcsak bort lehet venni a weben keresztül, de akár kolbászt, virslit, sajtot, tehát más élelmiszeripari termékeket is, amelyeket a mikro-, kis- és közepes méretű üzemek az elmúlt egy évben kialakított web-felületeiken próbálnak meg eladni. E cégek számára ez nagyon fontos előrelépés, mert segítheti azt a típusú termékspecializációt, amire ezeknek az üzemeknek nagy szükségük van. Gyors és pontos visszajelzést kaphatnak arról, hogy a fogyasztóik mely termékeik iránt érdeklődnek a leginkább, és melyek azok, amelyeknek a gyártásával le kell állniuk.  

– Milyen folyamatokat takar az élelmiszeripar 1 százalékos növekedése?

– Az ágazati teljesítmény ilyen mértékű bővülésén belül – a KSH előzetes adatai szerint – az export 3,4 százalék körüli mértékben növekedett. Ez az értékesítési volumenindex, miközben a belföldi eladások 0,1 százalékkal csökkentek. Vagyis azt látjuk, hogy a belföldi értékesítésben a HoReCa-szektor kiesése jelentős mértékben kompenzálódott a kiskereskedelmi láncok forgalmán keresztül, de nem teljesen. 

– Akkor ez azt jelenti, hogy a kompenzációban jobban részt vettek az import termékek?

– Az élelmiszer- és élelmiszerjellegű vegyes üzletek forgalma az előzetes adatok szerint 3 százalékos növekedést mutatott tavaly, ehhez képest pedig az élelmiszeripar belföldi értékesítése stagnált, illetve egy picit még vissza is esett. Ez azt jelzi, hogy valószínűleg egy kicsit nőtt az import részaránya a kiskereskedelmi láncok polcain. Bár az élelmiszeripar belföldi értékesítésének alakulását nem állíthatjuk egy az egyben párhuzamba a kiskereskedelmi forgalom növekedésével – hiszen az élelmiszeripar belföldi értékesítésében részben benne van a vendéglátóipari szektor felé történő, illetve a tovább-feldolgozásra eladott áru is – a tendenciák azt gondolom, hogy hosszú távon ülnek. A tavalyi év előtt 15 évre visszamenőleg, egy év kivételével, mindig az volt a helyzet, hogy az élelmiszer-kereskedelem növekedése meghaladta az élelmiszeripar belföldi értékesítésének a bővülését. Folyamatosan jeleztük, hogy ez egy rossz tendencia, és vélhetően azt jelenti, hogy a polcon a hazai termékek aránya csökken, és az idő igazolta ezt az állítást, hiszen a Nébih márciusban megjelent felmérése szerint az elmúlt években piacot vesztettünk itthon. A Nébih kutatása – amiért egyébként minden tiszteletünk, mert nagyon hasznos információkat tartalmaz – azt mutatja, hogy 2014 és 2020 között, 8 százalék körüli mértékben csökkent a magyar termékek aránya a vizsgált kiskereskedelmi láncok polcain. Mégpedig – ami nagyon fontos – azokban a termékkörökben, amelyekben létezik hazai termékelőállítás. Ez a felmérés rávilágított arra, hogy a legfontosabb felületeken veszítettünk az elmúlt időszakban, és azoknál a kiskereskedelmi láncoknál a legrosszabbak az arányok, amelyek az utóbbi években legnagyobb forgalomnövekedést mutatták. 

– Mégis, mi ennek a magyarázata?

– Az elmúlt 4-5 évet megelőző 10-15 évben a rendelkezésre álló támogatási forrásokból az élelmiszeripar viszonylag kis összeget kapott, és azok is elsősorban a kisebb beruházásokat, a vágópontokat, a manufakturális méretű üzemeket célozták meg. Ez finoman szólva sem segítette azt, hogy a koncentrált kiskereskedelmi láncok felé történő beszállítási képességünk javuljon. Ennek is eredménye az, hogy meghatározó termékkörökben nem sikerült Magyarországon a versenyképes üzemméretek kialakítása. 

– Ez annak a következménye, hogy az uniós pénzek 80 százalékát a „kicsiknek” dedikálta a kormány?

– A Vidékfejlesztési Programban (VP) az élelmiszeriparra vonatkoztatva nem volt érvényes a 80:20 százalékos arány, ugyanis ebben a programban nem is írtak ki közepes és nagy élelmiszer-előállító cégekre pályázatokat. 

– Mely ágazatokra a leginkább jellemző, hogy nincs meg a versenyképes üzemméret?

– A felmérésekből az látszik, hogy a legalacsonyabb arányú belföldi termékkínálat a joghurtok, sajtok, sonkák, vajak, dzsemek és a tészták körében van. A friss, nem jelentősen feldolgozott termékek esetében jobbak az arányok, de a kicsit magasabb feldolgozottsági fokú termékek gyártásában sok területen nincsenek olyan üzemeink, amelyek elérték volna a nemzetközileg versenyképes méretgazdaságossági küszöböt. Nem ment végbe az a specializáció, amit megkövetel a kiskereskedelmi láncoknak történő megfelelés. Sok esetben egy-egy tejüzem a tejdesszerttől kezdve a tejen keresztül a sajtig mindent gyárt, vagy egy húskészítményüzem a májastól a kolbászig, a disznósajttól a különböző szeletelésű szalámiig szintén mindent készít, de gyakran semmiből sem akkora mennyiséget, ami egy, a láncok által kiírt, több országra szóló pályázati versenyben versenyképes hatékonyságot jelentene. Alapvető probléma, hogy korábban ezekre a fejlesztésekre nem jutott forrás. A hatékonysági versenyben esélytelen méretű üzemek támogatása, ahogy már mondtam, főleg négy-öt évvel ezelőttig volt igaz. Az elmúlt évek során változott a támogatások rendszere, ami hozzájárult ahhoz, hogy néhány területen már létrejöhettek nemzetközi szinten is versenyképes méretű üzemek. Az Alföldi Tej Kft. debreceni sajtüzeme, az MCS Vágóhíd Zrt. mohácsi üzeme vagy a Mészáros csoport gabonafeldolgozói már egy küszöbméret-átlépést jelentenek. De sokkal több hasonló fejlesztésre lenne szükség az élelmiszeripar minden területén. A négy-öt éve érzékelhető változás eredményeként viszont érdemi forrás jutott az élelmiszeripar fejlesztésére: a VP-ből, a GINOP-ból és a nemzeti forrásokból 2014 és 2020 között 470 milliárd forint támogatás érkezett az élelmiszert előállító cégekhez, és ebből már jelentős összegek kerültek a közepes és nagyobb méretű vállalatok beruházásaihoz is.

– Mi látszik az elmúlt négy-öt év fejlesztéseiből?
– A Vidékfejlesztési Program keretei között elnyert pályázatok megvalósításai most járnak a befejező szakaszban. Sajnos a pályáztatás és a döntéshozás finoman szólva is lassú volt, ezért tartunk most csupán itt. Reményeim szerint azért hamarosan már érezhető lesz, hogy ezek a fejlesztések mit hoztak be a piacra. Ugyanakkor az is biztos, hogy a VP-s beruházások „termőre fordulása” nem jelent majd forradalmi változást. Ennek az az oka, hogy a program kiírásai azt a mikro- és kisvállalkozási kört célozták, amelyik a teljes magyar élelmiszeripar teljesítményének összesen csupán 20 százalékát adja. A GINOP pedig bizonyos szempontból kudarc volt, ez ma már sajnos egyértelműen látszik. Sajnos pont az élelmiszeripar közepes méretű üzemein zajlott egy kísérlet, amely arról szólt, hogy nem vissza nem térítendő, hanem kombinált támogatást lehetett elnyerni, vagyis ebben a konstrukcióban a forrás egy részét vissza kellett volna fizetni. Ez nem volt vonzó a piaci szereplők számára, így a keretet többször is csökkenteni kellett.

– Milyen prioritásoknak kellene meghatározniuk a most kezdődött uniós költségvetési ciklusban rendelkezésre álló, a korábbiaknál lényegesen nagyobb élelmiszeripari fejlesztési keret pályázati kiírásait? 

– Először is nagyon fontos lenne, hogy az elmúlt 10-15 év ilyen típusú pályázatairól szülessen egy átfogó értékelés. Nézzük meg, hogy a kilenc évvel ezelőtt egy meghatározott célból kiírt pályázat mennyiben teljesítette az előre lefektetett célokat. Vagyis célszerű lenne a támogatások hasznosulásának áttekintése. Meg kell vizsgálni, hogy azon vállalkozások, amelyek igénybe vették a támogatást, megvalósították-e a terveiket, működik-e ma is a fejlesztés keretei között létrejött beruházás, eredményes-e a cég, és tud-e növekedni. Ez a felmérés segítséget nyújthatna abban, hogy tisztán láthatóvá váljanak azok a korábbi támogatási célok, amelyeket nem igazolt vissza az idő. Szerencsére mára eljutottunk oda, hogy az ipar és a minisztérium fejlesztésre vonatkozó elképzelései rendkívüli módon egybeesnek. Így az általunk ismert tervek szerint a pályázatok kiírásánál prioritás lesz a versenyképesség erősítése, a technológiai fejlesztések minden eszközzel történő ösztönzése – ahol lehetséges, ott a digitalizációban rejlő lehetőségek kiaknázásával. Emlékezzünk csak vissza, tíz évvel ezelőtt a fejlesztésre pályázó cégek esetében még a munkaerő növelése volt az első számú cél. Már akkor mondtuk, hogy nagyon fontos a munkaerő, de egy fejlesztési pályázatot úgy kiírni, hogy a nyertesnek mindenképpen növelnie kell az alkalmazott munkaerőt, az azért ellentmondásos. A versenyképesség, a hatékonyság növelése nem erről szól. Az is nagyon fontos, hogy a technológiai és termékfejlesztési K+F-be is érdemi források kerüljenek. A magyar élelmiszeripar sajnos az elmúlt 15–20 évben a termékfejlesztésben kissé lemaradt, mindinkább csak követővé vált, vagyis a mások által megtett fejlesztéseket vette át, adaptálta, de nem igazán alkotott újdonságokat. 

– Ezeken felül milyen fontos szempontokat kell figyelembe venniük a pályázatok kiíróinak?

– Nem kérdéses, hogy a fenntarthatósági célokat támogató fejlesztéseket kiemelten támogatni kell. A fenntarthatóság egy egyértelmű igény a társadalom részéről, ennek be kell épülnie minden egyes élelmiszeripari cég napi gyakorlatába, vagyis a termelési folyamatok optimalizálásánál már eleve vizsgálni kell a fenntarthatósági célokat is. A zöld energia arányának növelése, az élelmiszer-hulladék csökkentése, a logisztikai és a csomagolási rendszerek átalakítása a hatékonyság növelésének eszközei is egyben, de a fenntarthatóság irányába terelik a gazdálkodást. Ezek persze drága dolgok, és a fogyasztó számára gyakran nem hoznak sokat közvetlenül, hiszen az átlagfogyasztó akkor is leveszi a szeletelt párizsit, hogy ha olyan csomagolóanyagba van téve, aminek az ökológiai lábnyoma kétszer akkora, mint a modern, a fenntarthatósági céloknak megfelelő csomagolásé. Ezeken felül szerintem továbbra is meg kellene próbálni, hogy a támogatási rendszert a termékpályák szervezettségének erősítése érdekében is használjuk. Vagyis minden olyan eszközt alkalmazni kell, ami a vertikális együttműködéseket – de adott esetben horizontálisakat is – erősítik a termékpálya szereplői között. Például úgy, hogy egy adott fejlesztési pályázatnál az értékelési rendszerben azon pályázók, akik igazoltan, tartósan egy horizontális vagy vertikális együttműködési rendszer részei, azok kaphassanak plusz pontokat. Én nem mondom, hogy a pályázatoknál legyen kizáró ok az ilyen szerveződésben való részvétel hiánya, de érdemben toljuk abba az irányba az ágazat szereplőit, hogy erősödjön tovább a szervezettség, és jöjjenek létre különböző integrációk. Van még egy sor szempont, ami egyébként szerepel is a minisztérium tervezetében, mint például az oktatás, a szakoktatás fejlesztése, ami nagyon fontos, és annak is nagyon örülünk, hogy az előzetes célok között szerepel az ágazat reputációjának javítása is. 

– Az interjú készítésekor nagy ütemben zajlottak a koronavírus elleni oltások, a kormány határozottan kommunikált a fokozatos nyitásról, de azért van bőven bizonytalanság. Mi az, ami már látszik az élelmiszeripar idei évéből?

– Ágazatonként eltérő a helyzet, de az biztos, hogy szinte minden termékpályát érint a tavalyi év második felétől végbement gabonaár-robbanás. Ez szép lassan megy végig az ágazat egészén, és egy ilyen pandémiás helyzetben, gazdaságilag stagnáló, sőt, visszaeső szituációban egy ekkora költségteher nagyon nagy kihívást jelent minden szereplő számára. Tény az is, hogy most világszinten is mindenki ugyanezekkel a nehézségekkel néz szembe, tehát legalább az olcsó import nyomása nincs az ágazat szereplőin. Abban is reménykedünk, hogy a baromfiinfluenza hamar véget ér, és a lehető legkisebb kárt okozza. Szintén nagyon fontos, és nagy örömet is jelentett az számunkra, hogy végre elkészült a vaddisznógyérítési program, aminek az afrikai sertéspestis terjedésének visszaszorításában lehet nagy szerepe. Szóval ezt üdvözöljük, és gyorsított végrehajtását szeretnénk látni, mert ha így megy tovább, akkor egy-két év múlva a magyar sertéshúságazat gyakorlatilag lemondhat az export nagy részéről.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai