„A változással tanulunk meg alkalmazkodni”

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: (Hajtungy), 2023/07/20
Címkék: agrárfelsőoktatás, agrárkutatás

Prof. Dr. Fehér István
Professor Emeritus

„Nehéz leírni olyan dolgokat, amelyek mélyen és csak a szívben vannak. Pár emlékkép is csak arra jó, hogy mutassa, én is része voltam annak a 80 évnek, amelyet ezen a bolygón éltél le. Amit tanultam Tőled Professzor Úr, az sokfelé mutat: a versenyről, a tőkéről, a tudásról, a kultúráról, Amerikáról, Európáról és Ázsiáról.” Fogarassy Csaba (2022 áprilisában írta a köszöntőjében ezeket a szép mondatokat (tragikus, hogy Fogarassy Csaba azóta autóbalesetben elhunyt). Egy interjú keretében nem vállalkozhatunk arra, hogy az elmúlt nyolc évtized eseményeit felidézzük, de arra igen, hogy a professzor ars poeticáját bemutassuk.

 - Professzor úr, mit és hány órában tanít napjainkban a Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem gödöllői campuszán?

 - Magyar és angol nyelven vannak óráim, de most már egyre kevesebb. Az előző szemeszterben 12 órát tanítottam, ami mostanra a felére csökkent. Agrárpolitikát, élelmiszer-gazdasági marketinget, és mezőgazdasági konzultánságot, tanácsadást adok elő a hallgatóimnak.

 - Valójában azt tanítja, amely területeken az életében is aktívan dolgozott. Legalábbis ezt olvastam a tavaly megjelent, az Ön életútjáról szóló könyvben, hiszen már az alcímben is jelzi, hogy tudásátadásról van szó.

 - Való igaz, hiszen a tanulás és a tudásátadás életre szóló programom.

 - Nem titok, hogy a Duna melletti Pilismaróton született. Ki tudna-e ma törni ebből a kis faluból arra a szintre, amit a Kádár-rendszer simogatós diktatúrája lehetővé tett?

 - Első generációs értelmiségi vagyok a családomban. Első voltam, aki érettségizett, egyetemet végzett és doktorált. Ennek az volt a mozgatórugója, gyökere, hogy a szüleim nagyon szigorúan neveltek az öcsémmel együtt, és munkára neveltek. Fiatal koromban már 13 évesen szántottam, mert a nagyapám idős volt, és segíteni kellett. Az első marketing élményt is akkor szereztem, amikor hízó marhákat adott el, és azt mondta: „Istvánkám, kapsz száz forintot minden eladott marha, borjú után, ha megmosod a farkukat, hogy szép tiszták legyenek, és úgy viszem el a vásárba”. Kezembe adott egy vödröt, mosószert tett bele, és gyökérkefével megmostam a két hízó marhának a hátsó felét. A marhák annyira örültek, hogy a mosás után megcsóválták a farkukat, és úgy pofán vágtak vele, hogy majdnem hanyatt estem. De ez volt az első sikerélményem is, ez egyfajta beavatás volt a nagyapám részéről. Már akkor megéreztem a marketing fontosságának a csíráit. A nagyapámnak hét hektár földje volt, növénytermesztéssel, állattenyésztéssel foglalkozott, így ő fertőzött meg a mezőgazdaság szeretetével is. Hogy ma indulva végig tudnám-e élni, csinálni ugyanazt az életet, amit a könyvben is leírtunk? Nem hiszem, mivel ma már egészen más világot élünk.

 - Milyen mérföldköveket határozhatunk meg az életútból?

 - Fiatal koromban éltem meg a kollektivizálást. Az általános iskolai osztályunkban húszan tanultunk, én voltam az egyetlen, aki a mezőgazdaságot választotta, pedig másoknak is volt hátterük. Én azért választottam a mezőgazdaságot, mert az édesanyám bátyja is azt javasolta, hogy erre a pályára orientálódjak, mivel szükség lesz az élelmiszerekre. Gyerekkoromban a jegyrendszerben is láttam, hogy a mezőgazdaság és az élelmiszer mennyire fontos. Akkor be kellett szolgáltatni az élelmiszert, soha nem felejtem el, hogy a nagymamám egy fél zsák búzán ülve sírt, amit meghagytak a betakarítás után a hat fős családnak, mert a többit elvitték. Nagyapám mondta: üres gyomorral nem lehet politizálni. Ez a mondás az 1956-os forradalommal be is igazolódott, mert a forradalom az éhségről, a rossz élelmiszer-ellátásról is szólt. Szóval tizenévesen megtapasztaltam, hogy naponta enni kell, és ez vitt el engem erre a pályára. A politika persze, akkor is beleszólt az életünkbe. Édesanyám aláírta a szövetkezetbe való belépést annak fejében, hogy a párttitkár megígérte, hogy támogatja a két fiát a tanulásban. Én elvégeztem az agráregyetemet, Gyuri öcsém a műszaki egyetemet, s amikor befejeztük az egyetemi tanulást, akkor édesanyám kilépett a szövetkezetből. De a tanulási évek alatt sokat fejlődött a család is. És azt is el kell mondanom, hogy nagyon jó középiskolai, egyetemi tanáraim voltak. Mi voltunk az első olyan középiskolai osztály, akik traktor jogosítvánnyal a zsebükben kapták meg az érettségi bizonyítványt.

 - A Váci Mezőgazdasági Technikum kiváló alapokat adott a továbbtanulásához. Hogyan segítették az egyetemi évek a pályája kiteljesedését?

 - Az egyetemen szintén kiváló tanárokkal hozott össze a sors. Olyanokkal, akik gyakorló vezetők voltak egy téeszben, állami gazdaságban, és olyanokkal, akik már a technikumban is tanítottak. Ismertük egymást, ezért is választottak két évre évfolyam titkárnak. Az egyetemen viszont ellenálltam annak, hogy politikai pályára menjek, s az egyetem utolsó két évét a szakmai tárgyak elsajátítására koncentráltam, tanszéki kísérleteket végeztem, demonstrátor voltam.. Ekkor került a kezembe Komló László: Az ipari mezőgazdaság felé című könyve, amit a közgazdász a franciaországi tanulmányútjáról írt. Ebben leírta a baromfi és a sertés ágazat iparosítását. A könyv nagyon megfogott, ekkor döntöttem el, hogy ezt az irányt választom. Szerencsém volt, mert Bögre János professzor úrral találkoztam, akinél a diplomamunkámat baromfitermelésből írtam. Bögre János felkarolt engem, ösztöndíjat szerzett nekem a Baromfiipari Országos Vállalat mezőgazdasági üzeménél . Professzor úr lehetővé tette, hogy a szakmérnökök képzés előadásain és tanulmányútjain is részt vegyek. Itt ismertem meg a hazai baromfiágazat prominens üzemeit, képviselőit. Képet kaptam a bábolnai integráció kialakulásáról, Burgert Róbert baromfi programjáról.

 - Ez fontos mérföldkő volt az életében. Mi volt a következő?

 - Az, amikor egyetem után két-három évvel – ekkor Rácalmáson dolgoztam – a tanulás hiányát kezdtem érezni. Fiatalként vágytam a tanulásra, ezért olyan helyet kezdtem keresni, ahol tovább tudok tanulni. Végül a sárisápi téesznél ajánlottak munkahelyet, ahol baromfi és takarmány ágazattal kellett volna foglalkozni. Miklós László osztályvezető azonban megtudta, hogy el szeretnék menni. Behívott, és felajánlotta, hogy menjek inkább az Akadémia utcában lévő Baromfiipari Országos Vállalat mezőgazdasági osztályára, ahol szakelőadóként dolgozhatok. Itt nyelvet tanulhatok, és tovább képezhetem magam. Így is történt. Heti tíz órában, munkaidő után francia nyelvet tanultam, ami később meghatározta az életemet. Egyik alkalommal, ahogy a Francia Intézetbe tartottam, összefutottam Lőrincz Józseffel, a volt gödöllői tanárommal, aki időközben bekerült a pártközpontba, majd a minisztériumba,  ahol a mezőgazdasági főosztály vezetőjeként dolgozott. Ez 1968-ban történt. Szóval ő ösztönzött arra, hogy pályázzak meg egy ösztöndíjat Montpellierbe. Bár voltak belügyes ellenlábasok, de végül sikerült kimennem 1969 őszén Montpellierbe, ahol csaknem egy évet tanultam a nyelvet és agráközgadasági szakmát.

 - Hogyan fogadták idehaza?

 - Hát, nem voltak lelkesek, sok irigyem akadt. De szerencsém volt, mert Szabó István, a TOT elnöke francia tolmácsot keresett, mert francia delegáció jött a TOT hoz. Ez a tolmácsolási és levelezési megbízás jól sikerült, ezért a TOT-hoz hívtak, ahol jó állást kaptam.

 - A sors keze mindig jó irányba terelte Önt, és olyan fontos emberekkel találkozott, akik tovább lendítették a karrierjét. És a francia nyelvtudás is sokat jelentett.

 - Aki – professzor - engem mentorált, az nem járt jól, mert családi okok miatt megbélyegezték. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a hallgatóimat – akikből több száz volt – segítem abban, hogy külföldön tanuljanak és gyakorlatra menjenek el, és ezt ma is betartom. De ekkor még nem tanítottam, mivel 1971-től nyolc éven keresztül a TOT-nál, majd  három évet az Agroinvest igazgatója voltam, ahol mezőgazdasági és élelmiszeripari projekteken dolgoztunk a fejlődő és a KGST országokban. Majd az egyetemi állás előtt nyolc évet töltöttem el Dunavarsányban. Ez szép időszaka volt az életemnek. Azonban újabb lehetőséget kaptam, mert jelentkeztem a Világbanknál szakértőnek, ahol Algériába és Washingtonba kaptam szakértői megbízást. Egy 300 millió dolláros öntözési projektet kellett megvizsgálni, értékelni. A Világbankban elégedettek voltak a munkámmal, visszahívtak szakértői konzultáns munkára  több külföldi és hazai projekthez.

 - Jött a rendszerváltás. Ezt hogy élte meg?

 - A rendszerváltás is akkor jött el, amikor új megbízást kaptam egy nemzetközi élelmiszer marketing továbbképzés megszervezésére az egyik miniszterhelyettes felkérésére. Ez a munka egy évig tartott, így a rendszerváltást már nem a dunavarsányi téesznél, hanem a gödöllői Szent István Egyetemen éltem meg. S ekkor kezdődött el az oktatói pályám is a szaktanácsadás mellett. A kettő terület nagyon jól kiegészítette egymást, ezért is szerepel a könyv címében a tudásátadás szó. Az egyetemen megszereztem a PhD fokozatot, publikáltam, tanulmányutakat, különböző képzéseket, konferenciákat szerveztem.

 - Mi azonban a Horn kormány idején találkoztunk, mégpedig a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol Nagy Frigyes miniszter kabinetfőnöke volt.

 - Jól emlékszik. Nagy Frigyes volt az a másik ember, akit a Világbank a szakértői munkára kiválasztott, innen ismertük egymást. Amikor miniszter lett, akkor két évre, a miniszter felkérésére elvállaltam a kabinetfőnöki posztot. Nagy Frigyes rám bízta az uniós csatlakozás felügyeletét, így kerültem bele a szakmapolitikába és az uniós áramlatba. Sokat tanultam a két év alatt. A kis kitérő után visszamentem az egyetemre, ahol Kocsis Károly volt a rektor. Kocsis Károly dolgozott a FAO-nál, kedves, jó indulatú, jó gondolkodású, nyitott ember volt, így megkezdte az EU tanulmányok központját kialakítani. Ebben a munkában számított rám, írtam tankönyveket, jegyzeteket, és volt olyan év, hogy hatszáz hallgató ült be az EU-s ismeretek oktatásánál.

 - Mennyit változott a tananyag, a képzés az elmúlt évtizedekben?

 - Jó a kérdése. A magyar oktatás eléggé konzervatív, elmaradott. Az elmúlt évtizedekben sokat tettem azért, hogy a hazai egyetemi oktatás elérje a nemzetközi szintet. Kevés kollégám vett benne részt, mert nem beszéltek idegen nyelvet. Sokat küzdöttünk a bürokráciával, lassan haladtunk, most kezd beérni a munka gyümölcse, és teljesedik ki igazán az oktatás nemzetközi ága.

 - Ön azonban mindig megtalálta a közös hangot a hallgatókkal, s a könyvében is számos hallgatói köszönő levél kapott helyet. A tanítás szabadságot is ad a tanárnak abból a szempontból, hogy a tanítás során mire helyezi a hangsúlyt. Ön mindig a legkorszerűbb ügyeket karolta fel, és rálátása van az egész agrárium hazai és nemzetközi helyzetére. Ha most azt kérdezem, hogy hol tart ma a magyar mezőgazdaság, akkor mi a válasza?

 - A mai kutatók, oktatók egy része nem ismeri kellő alapossággal a mai mezőgazdaságot. Túlságosan elméleti, akadémiai irányba ment el az oktatás. Az Akadémiáról egy megjegyzés: a jelenlegi rendszere a volt Szovjetunió néhány országában van csak, Nyugaton ismeretlen ez a rendszer. Ott az számít, hogy megvan-e a PhD fokozatod, és aztán a teljesítmény számít a szakmai megítélésedhez. A fejlett országokban nincs un. nagy doktori cím. A hazai nagydoktorok többsége nem igazán ismeri a nemzetközi és  hazai agrár valóságot tisztelet a kivételeknek,  a koruk miatt kevesen vállalnak rendszeres oktatást.

 - Végezetül azt kérdezem, hogy meddig láthatjuk még a katedrán?

 - Ameddig az egészségem engedi. Kevesebbet vállalok már, mert fáradékonyabb vagyok, de arra törekszem, hogy a tudásomat, tapasztalataimat átadjam. Az én ajtóm mindig nyitva van, csak be kell jönni hozzám. Ha bejönnek a hallgatók, akkor ez nagy elismerést, jó érzést jelent. És még valamit: véleményem szerint az oktatásból hiányzik a kreatív, gyakorlatias képzés, nem mindig  a probléma megoldására, stratégiai gondolkodásra készítjük fel a hallgatókat. Én minden hallgatónak előírnám, hogy legalább  fél évet külföldön tanuljon, vagy gyakorlaton vegyen részt, mert a változással tanulunk meg alkalmazkodni. Ez pedig nehéz feladat.