Korszerű szarvasmarhatartás

Kategória: Állattenyésztés | Szerző: Dr. Tóth László egyetemi tanár, Szent István Egyetem, 2015/01/28

Az új gépesítési elemek a termelés minőségét, a fajlagos munkaerő felhasználás csökkentését támogatják. A kifejezetten korszerű megoldások a jelentősebb beruházásuk miatt főként a 100 férőhelyesnél nagyobb telepeken és 8000–10 000 liter/laktációs termelés mellett alkalmazhatók gazdaságosan.

ISTÁLLÓZÁS, AZ ISTÁLLÓK KIVITELE

Az újabb építésű tehenészeti telepeken nagy légterű, horganyzott csövekkel határolt pihenőbokszos istállókat építenek (1. ábra).

A közlekedőutakon a trágya eltávolítását szárnyas lapátokkal végzik (2. ábra). A korlátok elhelyezését, a bokszok szélességi és hosszúsági méreteit a tehenek testméretének – testtömegének – figyelembevételével kell megválasztani (a bokszok hossza a testtömegtől függően 150–200 cm).

A bokszok hátsó végét a közlekedőút felől 20–25 cm-rel ki kell emelni a padozatból, hogy a fordított beállás minél ritkában forduljon elő.
A bokszok mellső részén az előreállást akadályozó (1,4–1,5 m magasan) rudak vannak elhelyezve, hogy a tehenek ne tudjanak háttal a pihenőbokszokba beállni, s így a pihenőterületre trágyázni.
A bokszsorok közül traktoros tolólappal vagy szárnyas lapáttal távolítható el a trágya.
A bokszok hátsó része szennyeződhet leginkább, ezért itt az almot időnként fel kell frissíteni. Erre a célra, traktorra szerelhető forgócsigás szerkezet szolgál (3. ábra).

Elsősorban a rácspadozattal kivitelezett istállókban a trágyával szennyezett területek tisztítására robotokat is fejlesztettek (4. ábra). A lassú mozgásuk következtében az állatok elkerülik, sérülésveszély nem áll fenn. Villamos hajtású, ezért működésük közben a hangjukkal nem zavarják az állományt. Főként az etetések közötti időszakokban működnek. A tárolási helyükön töltik fel a működésük során erőforrást jelentő akkumulátoraikat. A robot a teljes területet bejárja, amelyhez az útvonalat a próbaüzem során „tanítják”, jegyeztetik meg vele. A megtanított útvonal a program részévé válik, s ha a bejárása során akadályba ütközik, azt többször egymást követően irányt változtatva megkísérli kikerülni és visszatérni a program szerinti irányba.

GÉPI FEJÉS

Az alapvető működési rendszerükben közel azonos fejőrendszerek kialakítása igen sokféle, amely vonatkozhat az elrendezésre és az automatizáltságuk mértékére is.

A legkorszerűbbnek számító és teljes automatizáltságot képviselő fejőrobotok a magas beruházási költségét igyekeznek mérsékelni úgy, hogy a hagyományos rendszerek termelékenységét és munkaminőségét segítő automatákkal segítik. Ezek a fejők fizikai munkáját nem váltják ki teljes egészében, viszont a minőségi munkát végeznek, és mind az állatok egészségi állapotáról, mind a termelt tej beltartalmi jellemzőiről igen pontos képet szolgáltatnak már a fejés során.

Hagyományosan a fejőberendezésekben vett mintákat megfelelően kellett kezelni, s eljuttatni a laboratóriumokba, majd egy, esetleg két hétig is kellett várni a vizsgálati eredményekre. Ebből származott a legtöbb probléma, hiszen az eredmény gyakran már az esemény lezajlása után jutott a tenyésztő birtokába. Ezen problémát oldja meg például az AfiLabTM rendszer (5. ábra).

Példaként megemlítjük, hogy a szomatikus sejtszámot a fejés során meghatározzák és a kacsolt PC-ben rögzítik. Amennyiben a szomatikus sejtszám (SCC – Somatic Cell Count) és a tej villamos vezetőképessége (mS; millisiemens) igen jelentős mértékben megnövekszik (ezt a tej összetételének változása okozza), várható a klinikai tőgygyulladás kialakulása, tehát a rendszer egy korai jelzést szolgáltat. Ennek révén az időben végzett kezeléssel mérsékelhető a mastitis okozta jelentős tejmennyiség-veszteség (a tőgyulladásos tej nem értékesíthető!). A későn felismert tőgygyulladást követően a tehén tőgye csak hosszasan regenerálódik és a laktációs görbe is kiegyenlítetlenné válik. Egy tőgygyulladásos folyamatot szemléltet a 6. ábra.

Fontos megjegyezni, hogy az automatizált érzékelőkkel már a vizuális megfigyelhetőség előtt jelzést kapunk a központi egységtől és megkezdhetjük a gyógykezelést. Ezekből és a többi mérésből származó adatok rögzítése és elemzése révén igen nagyszámú különféle termelési paraméter előrejelzése lehetséges, de a felhasználásuk csak komplexen, helyspecifikusan végezhető el, mivel az előre jelzett negatív vagy pozitív esemény kialakulásához (pl. valamilyen betegséghez) több résztényező (komponens) is vezethet. Általánosságban megfogalmazható, hogy a mért és jelzett adatok minden tehenészetre csak részben, de nem minden vonatkozásban igazak. Alapvető tézisként is megfogalmazható, hogy „nincs univerzális igazság, minden telep és állomány specifikus”.

ETETÉS GÉPESÍTÉSE

A kérődzők takarmánya általában több komponensből áll, amelyeket aprított állapotban, elkeverve, lehetőleg azonos összetételben kell kiosztani. A szilázsféleségek, az abraktakarmányok és az aprított szénafélék összekeverésére és kiosztására kiválóan alkalmazhatók a keverő-kiosztó kocsik.

A kocsiba épített mérlegelő berendezés segítségével már a rakodás idején pontosan az előírt arányban állítható össze a kívánt keverék. A kocsi keverőtérében a tároló és az istálló közötti szállítás közben (három–öt perc alatt) a csigák a kívánt homogenitású keveréket készítenek.

A kocsik alkalmazásának kezdetén a különféle anyagokat aprított formában tették be a kocsik keverőterébe. A keverő térben sokféle kivitelű keverési megoldást alkalmaztak, de nem voltak alkalmasak például szálas anyagok keverésére és kiadagolására. Kezdetben főként a vízszintes elrendezésű keverőcsigákat alkalmazták. Először ezeket szerelték fel a szálas anyagok darabolására alkalmas aprítókésekkel.

Bálázott anyagok berakódásánál az általában a fölülről behelyezett (beejtett), gyakran 200–400 kg anyagtömeg a csigák tengelyére jelentős (gyakran deformációval járó) dinamikus igénybevételt okozott, de a felbontásuk is tetemes hajlító és csavaró mechanikai igénybevételt jelentett. A kocsik térfogatának növekedése miatti egyre hosszabb tengelyeknél a meghibásodások elkerülése nehéz és drága konstrukciókat eredményezett.

Ezért is került sor a függőleges tengelyű változat fejlesztésére (7. ábra). Ez számos előnnyel jár, hiszen e csigák rövidek, egyenszilárdsági kivitelűek és a rajtuk elhelyezett kések kifejezetten spirál kivitelűek, tehát egyenletes, rázkódásmentes aprítást tesznek lehetővé.

Mivel a bálák felaprítása és a keverés más anyagokkal együtt egy menetben megtörténik, nincs szükség a különféle bálaaprító berendezésekre, de a szilázs rakodása is megoldható egyszerű homlokrakódókkal. Fontos megjegyezni, hogy a szálas anyagok legfeljebb 25–30% szárazanyag-tartalomig apríthatók ezzel az eljárással. A nagyobb szárazanyag-tartamú (fonnyadt) anyagok szálait a kések nem metszik el, hanem a szilárd rostos szálak az aprítók tengelyére tekerednek, és oly mértékben megnövelik a nyomatékfelvételt, hogy a biztonsági nyírószegek sorra elpattannak.

A keverő-kiosztó kocsik jellegzetessége az elektromos (elektro-tenzometrikus) mérlegrendszer. Működési elve szerint a kocsiszekrény három vagy négy ponton elektro-tenzometrikus cellákon nyugszik. A mérőcellákhoz kapcsolódó jelfeldolgozó egységek jelzik a hasznos rakomány tömegét. A vezető által előre programozott be- és kiadagolandó mennyiségek a vezetőfülkében lévő, vontatott kocsiknál a kocsi oldalára kitelepített (védelmet nyújtó szekrényben lévő) LCD vagy led-diódás displayről ellenőrizhetők (8. ábra). Ezen túl hang- és fényjelzés is figyelmezteti a gépkezelőt, hogy a beállított érték bemérése vagy kiadagolása megtörtént. A mérés 2–5%-os hibája megfelel a technológiai követelményeknek.

A keverő-kiosztóknál követelmény, hogy a töltés alatt működjön a keverőberendezés.

A nagy telepeken nyertek alkalmazást a magajáró és önrakodó keverő-kiosztó kocsik (9. ábra).

A vezetőfülkében elhelyezett mérlegképernyő mellett egy külön képernyőn a kocsi működési környezete látható. E display a kocsi mögött lévő és oldalt elhelyezett kamerákhoz csatlakozik, így a vezető a robosztus, nagy méretek ellenére (egyébként a vezetőülésből nem látható) az oldalsó (kiosztási) és mögöttes (tolatási) környezetet is jól áttekintheti.

Nyilván az ilyen berendezések csak meghatározott tartástechnológiai körülmények között, külső etetőutakon vagy nagyméretű beltérrel és kapukkal rendelkező istállókban alkalmazhatók (10. ábra).

Az önrakódós kivitel a szögletes vagy hengeres nagybálákat a kazalban vagy a földre helyezve felaprítja és az aprított anyagot szállítja a kocsitérbe. Tehát olyan előaprítást tesz lehetővé, amely irányítható, ezáltal a kocsi keverőszerkezete kevésbé robosztus kivitelben is készíthető. Ahhoz, hogy a berendezések univerzálisak maradjanak, a kocsi járószerkezete és tárolótere, puttonya, keverőtere közé villamos mérleget kellett elhelyezni, hogy a bemérés és a programozott kiadagolás továbbra is megvalósítható legyen. Ezzel a korábbi 3–4 különféle gépből álló (silómaró, bálarakodó, bálaőrlő + keverő-kiosztó kocsi) takarmányozási gépsort egy helyettesíti. Tehát e kompakt kocsival a takarmányozási technológia összes művelete – szilázs kitermelése, abrak bemérése; szénabálák aprítása, keverés menet közben, kiosztás – egy egységbe integrálódott. Ennek révén igen nagy a hatékonysággal, kiváló minőségű receptúrák állíthatók össze, s a kiosztás is megfelelő minőségben végezhető el.

A korszerű, nagy hatékonyságú tehenészetekben az átlagosan 8000–11 000 liter/laktációs termelés mellett a napi két etetés alkalmával nagy mennyiségű kevert anyagot kell a széles etetőasztalokra úgy elhelyezni, hogy az állatok az etetőállásaikból elérjék. A gyakorlatban ez nem valósítható meg, ezért folyamatosan az állatok felé kell azt tolni megfelelő kézi alkalmatosságok (tolólapát, villa stb.) segítségével. E sok időt és időbeosztást jelentő munkát segíti, oldja meg tökéletesen takarmánysöprő, igazító robot (11. ábra). A trágyautakat tisztító robotokhoz hasonlóan ezen önjáró, akkumulátoros energiaforrással rendelkező robotot is „megtanítják” a művelet szakszerű végzésére. A kiosztást követően az előre programozott időszakokban végigmegy a takarmányasztalon és folyamatos közelítéssel az állatok közelébe tolja a takarmányt. Akadály esetén automatikusan kitér, így nem okozhat balesetet.

AZ ITATÁS GÉPEI

Az állati szervezetben a víz általános oldószer és vivőanyag szerepét tölti be, de jelentős feladata van a test hőmérsékletének szabályozásában is azáltal, hogy magasabb környezeti hőmérséklet esetén a bőrfelületen párologtatással, illetve a légutakon történő vízleadással a szervezet megszabadulhat a felesleges hőjétől. A szervezet anyagcseréjében keletkezett és feleslegessé vált salakanyagok eltávolítása is víz segítségével történik (pl. vizelet, bélsár). E biológiai folyamatok zavartalan megvalósulásához a szükséges vizet folyamatosan pótolni kell.

Az önitató olyan berendezés, amelyből az állat tetszés szerinti időben és korlátozás nélkül ihat. Működési elvük szerint két csoportba sorolhatók.

• aktív itatóknál az állat részt vesz az itató működtetésében, az utánfolyást szabályozza;
• passzív itatóknál automatikus az utántöltés a szintszabályozó révén.

Az itatóvízzel szemben elvárt a megfelelő kémiai és biológiai tisztaság, szagmentesség és megfelelő hőmérséklet. A szarvasmarhák itatásához igen sokféle itatóberendezés áll rendelkezésre. Alkalmazásukat a tartási technológia és az állatok elhelyezése határozza meg.

A szelepes itatókat nyitott istállóban vagy karámban történő elhelyezés esetén befagyás veszélye ellen feltétlenül védeni kell (fagymentesítés, illetve temperálás). Hőszigeteléssel is célszerű ellátni, ami nyáron a gyors felmelegedéstől, télen a hőveszteségtől védi a vizet. A csészéknél és a vezetékeknél villamos fűtéssel biztosítják a fagyvédelmet. A fűtésre speciális fűtőkábel szolgálhat, amit – a csészét ellátó – vízvezetékre csavarnak fel spirálvonalban. A közbeiktatott hőérzékelő automatika 5 °C-nál kapcsol be és 15 °C elérése után kapcsolja ki a villamos fűtést (12. ábra).

A nagy vízterű, szinttartásos rendszerű itató szabad téren használható, akár villamos fűtés nélkül is. Ebben az estben igen jó hőszigetelés szükséges, amely rendszerint poliuretán hab, és 10–15 cm vastagságban a tartály műanyagból készül falai közötti teret tölti ki. A fagyhatár alatt a földbe fektetett csővezetéken át kapja a talaj hőfokával megegyező vízutánpótlást. Ilyen szabadtéri itatásra alkalmas csoportos itatókat szemléltet a 13. ábra. Ha az állatok hosszabb ideig nem használják (így nincs a víztérnek talajhőmérsékletű vízből utánpótlása), célszerű a 12. ábrához hasonló villamos fűtést alkalmazni és a víztér külső fala környékét földdel vagy trágyával feltölteni, amely nyáron a túlmelegedéstől is véd (lásd a 13. ábrát).

A víztartály felső részét jól záródó szigetelt fedél takarja. Az állatok e fedél lenyomásával juthatnak csak a vízhez. A szigetelt záró elem a víz felszíni párolgási hőveszteségét is mérsékli. Az itató vízszintjét úszós szintszabályozóval lehet beállítani.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai