Nem elég túlélni a tejválságot: három ponton kell új alapokra helyezni a magyar tejágazatot

Kategória: Agrárgazdaság, Élelmiszeripar | Szerző: H. Gy. – Sz. B., 2026/11/14

Vezérigazgató-helyettes úr, az elmúlt hónapokban sok szó esett a magyar tejágazat problémáiról. Beszélünk az alacsony felvásárlási árakról, az importnyomásról, az erős forintról, a feldolgozóipar nehézségeiről és az aszály következtében romló takarmányhelyzetről. A helyzet súlyosságát ma már nehéz lenne vitatni. A következő kérdés azonban ennél fontosabb: mit kellene tenni azért, hogy néhány év múlva ne ugyanerről beszéljünk? 

A jelenlegi válságot rövid távon likviditási eszközökkel kell kezelni. A finanszírozási könnyítések és az előrehozott támogatások időt adhatnak az ágazatnak. De ezek alapvetően a finanszírozási problémákat enyhítik. Ha a magyar tejtermelők tartósan rosszabb jövedelmi és piaci pozícióban vannak európai versenytársaiknál, akkor előbb-utóbb újra ugyanoda jutunk. Véleményem szerint három, egymással szorosan összefüggő területen kell egyszerre előre lépnünk. A termelői jövedelemtermelő képesség, a feldolgozóipari hozzáadott érték és a hazai termékek iránti fogyasztói kereslet egyetlen rendszer három eleme. Ha csak az egyiket próbáljuk megjavítani, a probléma előbb-utóbb a termékpálya egy másik pontján jelenik meg.

Dr. Sziráki Bence 
vezérigazgató-helyettes

Vegyük sorba a három változtatási javaslatot. Hogyan lehetséges megvalósítani a kiszámíthatóbb termelői ár-képzést és az erősebb alkupozíciót?

A tejtermelés egyik alapvető sajátossága, hogy a termelő rövid távon rendkívül nehezen tud alkalmazkodni a piaci változásokhoz. Egy tejelő tehenészetben a termelést nem lehet egyik napról a másikra leállítani. A tehenet minden nap meg kell fejni, a nyerstej romlandó termék, az állomány méretét és a megtermelt tej mennyiségét pedig nem lehet néhány hét alatt a kereslethez igazítani. Ez a termelő számára strukturálisan gyengébb tárgyalási pozíciót eredményezhet. Az Európai Unió szabályozása ezt a sajátosságot részben már felismeri. Az elismert tejágazati termelői szervezetek bizonyos feltételek és mennyiségi korlátok mellett tagjaik nevében kollektíven tárgyalhatnak a nyerstej szállítási szerződéseiről, beleértve az árat is. Az uniós szabályozás emellett a szerződéses kapcsolatok átláthatóságát és az ár-transzmisszió javítását is egyre erősebben ösztönzi.  Szerintem ezért Magyarországon érdemes lenne megvizsgálni, hogy a hazai jogi és versenyjogi keretek között milyen módon alakítható ki egy transzparens, objektív európai piaci mutatókra épülő referenciaár vagy ajánlott ár-sáv. Ennek egyik kiindulópontja lehetne például az EU-27 átlagos termelői tejárának alakulása, amelyet további releváns piaci indikátorokkal, minőségi paraméterekkel és adott esetben költségmutatókkal lehetne kiegészíteni. Az ehhez szükséges európai adatok jelentős része rendelkezésre áll. Az Európai Bizottság Milk Market Observatory rendszere rendszeresen közöl nyerstejárakat, spotpiaci árakat, tejtermékárakat és margininformációkat, kifejezetten a tejpiac átláthatóságának javítása érdekében. Nem hatósági árról beszélek, és nem arról, hogy az államnak vagy valamely szakmai szervezetnek adminisztratív úton kellene meghatároznia, mennyit ér egy kilogramm tej.  

A piacot nem megszüntetni kell, hanem átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá kell tenni. 

Egy szakmailag megalapozott referencia segíthetne abban, hogy a termelők és feldolgozók közötti tárgyalások objektívebb információkra épüljenek. Egyúttal sokkal láthatóbbá válna az is, ha a magyar termelői ár tartósan és jelentős mértékben elszakad az európai piaci folyamatoktól. Ehhez azonban erősebb termelői együttműködésre is szükség van. Az uniós szabályozás nem véletlenül biztosít speciális lehetőségeket a termelői szervezeteknek a kínálat koncentrálására és a szerződéses feltételek közös tárgyalására. A cél nem a feldolgozókkal szembeni erőpolitika. Sokkal inkább olyan kiegyensúlyozottabb tárgyalási környezet kialakítása, amelyben a termékpálya egyik szereplője sem kényszerül tartósan fenntarthatatlan működésre.

Miközben egyetértek a javaslatával, szerintem a termelői szervezetek alakítására és működtetésére volna még nagy szükség, mert a szervezetlenség kiszolgáltatottá teszi a termelőt. De a szövetkezéssel, az együttműködéssel kapcsolatos múlt még mindig kísért, s nem is rajtunk múlik ennek a kérdésnek a megválaszolása. Nézzük mi a javaslata a versenyképesebb magyar feldolgozóipar és magasabb hozzáadott érték kapcsán.

A termelői oldal helyzetét nem lehet úgy rendezni, hogy közben a feldolgozóipar jövedelmezősége tovább romlik. Hosszú távon nem lehet sikeres tejtermelést építeni veszteséges feldolgozóiparra. A termelő és a feldolgozó ugyanannak a termékpályának a szereplője. Ha bármelyik tartósan veszteséges, előbb-utóbb az egész rendszer sérül. A hazai tejágazat egyik strukturális problémája, hogy miközben nyerstejet exportálunk, jelentős mennyiségben importálunk magasabb hozzáadott értékű feldolgozott tejtermékeket. Az alapanyagot tehát részben itthon állítjuk elő, miközben a feldolgozás során keletkező hozzáadott érték egy része külföldön realizálódik. Ezen kell változtatni. Szerintem ezért az Agrár- és Élelmiszergazdasági Minisztériumnak a rendelkezésre álló KAP-források, illetve az esetlegesen felhasználható maradványforrások esetében is érdemes lenne kiemelten vizsgálnia a hazai tejfeldolgozó-ipar technológiai és termékfejlesztésének további ösztönzését. Nem egyszerűen több feldolgozókapacitásra van szükség.

Versenyképesebb és magasabb hozzáadott értéket előállító kapacitásra van szükség. Több olyan terméket kellene idehaza előállítanunk, ahol nem pusztán az alapanyag árával versenyzünk. Ízesített tejtermékek, joghurtok, desszertek, pudingok, speciális termékek, hosszabb érlelésű sajtok és más prémium kategóriák jelenthetnek ilyen irányt. 

Természetesen nem arról van szó, hogy minden feldolgozónak ugyanazokat a termékeket kellene gyártania. Éppen ellenkezőleg: innovációra, termékfejlesztésre, márkaépítésre és differenciálásra van szükség. A támogatási rendszerben ezért szerintem nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk azoknak a fejlesztéseknek, amelyek nem pusztán kapacitást növelnek, hanem mérhetően magasabb hozzáadott értéket teremtenek Magyarországon. Nem az a stratégiai cél, hogy még több tejet tudjunk feldolgozni ugyanazokká az alacsonyabb hozzáadott értékű tömegtermékekké. A cél az, hogy egy kilogramm itthon megtermelt tejből nagyobb érték keletkezzen Magyarországon. Minél nagyobb hozzáadott értéket tudunk itthon előállítani, s az értékét itthon tartani, hosszabb távon annál nagyobb mozgástere lehet a teljes tej-termékpályának.

Úgy gondolom, hogy ez a javaslata egybevág Bóna Szabolcs agrár- és élelmiszergazdaságért felelős miniszter jövőképével, stratégiájával, így biztató jövőt is látok. Nézzük a harmadik javaslatot, amelyet én marketing tevékenységnek gondolok. Ehhez viszont sok-sok pénz szükséges. Az viszont igaz, hogy magyar fogyasztó nélkül az első két pillér sem működik.

Van egy harmadik szereplő, akiről az ágazati vitákban meglepően kevés szó esik: ő pedig a fogyasztó. Hiába termelünk hatékonyabban, hiába fejlesztjük a feldolgozóipart, és hiába hozunk létre jobb magyar termékeket, ha a vásárló a polcnál következetesen más terméket választ. Ezért szerintem a magyar élelmiszer fogyasztói értékét és presztízsét tudatosan kell tovább építeni. Ebben komoly szerepe lehetne az átalakítás alatt álló Nemzeti Agrárgazdasági Kamarának, az Agrármarketing Centrumnak, a szakmai szervezeteknek, a feldolgozóknak és a kereskedelmi láncoknak is. Ehhez azonban szerintem nem elegendő egy újabb rövid kampány azzal az üzenettel, hogy „vegyél magyart”. 

A fogyasztónak azt kell felismerni, hogy miért érdeke neki is magyar terméket választania. Az egyik ilyen érték az élelmiszer-biztonság és a nyomon követhetőség. A másik a hazai termelés ellenőrizhetősége és az ellátási lánc átláthatósága. A harmadik pedig az, hogy a hazai termék megvásárlásával hazai termelési kapacitást, feldolgozóipart, munkahelyeket és vidéki gazdaságokat tartunk fenn. A fenntarthatóság is része lehet ennek az üzenetnek. Itt azonban érdemes kerülni azt a leegyszerűsítést, hogy egy hazai termék automatikusan kisebb környezeti lábnyommal rendelkezik pusztán azért, mert kevesebbet utazott. Az élelmiszerek teljes környezeti terhelése ennél összetettebb kérdés. A rövidebb, hatékonyabb és átláthatóbb ellátási lánc ugyanakkor valódi érték, amelyre szerintem érdemes kommunikációt építeni. Nem kizárólag patriotizmust kell eladni. Bizalmat kell építeni a magyar élelmiszer köré. Ennek pedig hosszú távú programnak kell lennie. A fogyasztói szokások és preferenciák nem változnak meg egy televíziós kampánytól vagy néhány hónap kommunikációjától. Ez többéves építkezés. De ezért kell ezt a munkát már most elkezdeni.

Úgy gondolom, hogy a Tej Szakmaközi Szervezetnek és Terméktanácsnak (TTT) is lenne feladata a javaslatainak a megvalósításában, ugyanis a három pillér csak együtt működik…

Örömmel venném, ha a terméktanács is felfigyelne a javaslataimra. A koncepcióm legfontosabb eleme éppen az, hogy a három problémát nem lehet egymástól elszigetelten kezelni. Ha kizárólag a termelői árat próbáljuk növelni, miközben a feldolgozó nem képes ezt a többletköltséget a piacon kitermelni, akkor a problémát egyszerűen áttoljuk a termékpálya következő szereplőjére. Ha kizárólag a feldolgozóipart fejlesztjük, de nincs mögötte versenyképes alapanyag-termelés és megfelelő fogyasztói kereslet, akkor könnyen kapacitást építünk megfelelő piac nélkül. Ha pedig kizárólag arra kérjük a fogyasztót, hogy vegyen magyar terméket, miközben az nincs megfelelő minőségben, választékban, mennyiségben vagy versenyképes áron a polcon, akkor a kommunikáció előbb-utóbb kifullad. A termelő, a feldolgozó, a kereskedő és a fogyasztó ugyanannak a rendszernek a része, egy csónakban evezünk.  

Az elmúlt években sokszor az volt az érzésem, hogy a termékpálya szereplői ugyanannak a néhány forintnak az újraelosztásáért küzdenek. A termelő magasabb felvásárlási árat, a feldolgozó versenyképes alapanyagköltséget, a kereskedő megfelelő árrést és vonzó fogyasztói árat szeretne. A vásárló pedig természetesen minél jobb terméket szeretne minél kedvezőbb áron. Ezek önmagukban legitim érdekek. A probléma akkor kezdődik, amikor az egész termékpályán nincs elegendő megtermelt hozzáadott érték ahhoz, hogy valamennyi szereplő hosszú távon fenntarthatóan működjön. 

Szerintem három dolgot kell egyszerre megtennünk: javítani kell a termelők piaci és tárgyalási pozícióját, magasabb hozzáadott értéket kell létrehoznunk a magyar feldolgozóiparban, és fel kell építenünk a magyar tejtermékek iránti tudatos fogyasztói keresletet. Ez nem egyéves program, bizonyos elemeinek megvalósításához több év szükséges, más változásokhoz akár egy évtized is. De a magyar tejágazat következő évtizedét nem egymás rovására, hanem csak együtt lehet felépíteni.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai