A legelőhasználat berendezései

Kategória: Állattenyésztés | Szerző: Dr. Tóth László, Szent István Egyetem, GTK, 2015/04/28

Hazánkban és számos európai, főként közép és kelet-európai országban a gyepterületekre alapozható állatfajok (szarvasmarha, juh és ló) létszáma az elmúlt évtizedekben csökkent. Ebből adódóan a gyepterületek hasznosítása is visszaszorult, azok ápolása, gondozása elmaradt, állapotuk elhanyagolt. Több kutató már az 1900-as években megállapította, hogy a gyepterületek hozama az állateltartó képességük jóval elmarad attól potenciáltól, amit a természeti tényezők lehetővé tennének (Dér és mtsai, 1999).

A szakemberek szerint nemcsak az állatnak van szüksége a gyepre, hanem a gyep sem lehet meg az ökológiai karbantartását végző állat nélkül (Jávor, Kukovics 1996). A Hortobágyon a jelenlegi egyedszám többszörösét tartották évszázadokon át. Az ökológiai egyensúly megtartásához a gyepek legeltetése és a megfelelő állatsűrűség szükséges. De a juh- és húsmarhatartás sem lehet gazdaságos legelő (gyep) nélkül.

A legelők használata

Egy kifejlett szarvasmarha általában – ha csak legelőn él –, naponta 50–60 kg füvet fogyaszt.

A megtermő fű gazdaságos hasznosításához meg kell teremteni az alapvető műszaki feltételeket, azaz:

• a megfelelő felhajtó útrendszert,
• a karámokat és pihenőhelyeket,
• a jó minőségű ivóvizet a legeltetés minden időszakában, lehetőleg önitatókból.

A legelőterületet mesterséges vagy természetes határokkal elválasztják. A szakaszhatárok megfelelő kiválasztásával csökkenthető a tiprási veszteség, ami magas fű esetén (szakaszolás nélkül) akár 20–35% is lehet. A szakaszhatárok kialakításához jól használható az elektromos kerítés, amelynek szakszerű működtetésével, a gyors áttelepíthetősége révén jelentősen csökkenthető a tiprási veszteség.

A jól karbantartott legelőket általában állandó kerítéssel veszik körül, amely lehet jól telepített elektromos kerítés is (használatos még a villanypásztor, villamos karám megnevezés is).

Rendszerint a több szakaszból álló legelő egy-egy egységét – a legelő jószág két-három órai vagy egynapi takarmányszükségletének megfelelően – kisebb területekre osztják. Az elektromos kerítés huzalát a szakaszok hosszanti oldalain rögzítik. Ezzel sávos legeltetés is létrehozható, amelynél a legkisebb a tiprási veszteség (6–9%). Kijelenthető, hogy a megtermett fű hatékony legeltetésének alapvető technológiai berendezése az elektromos kerítés. A berendezésről részletesen szólunk, de meg kell jegyezni, hogy az elektromos kerítés további célokat is szolgál: a jószág őrzése, a terület vadállatok elleni védelme, ökológiai szempon­tokból védett területek, nővények, védelme stb.

Elektromos kerítés (villanypásztor)

Főbb részei:

• impulzusgerjesztő készülék (és áramforrása: akkumulátor vagy villamos hálózat),
• földelés (földelő vezeték),
• kerítéshuzal,
• szigetelők,
• kerítésoszlopok,
• egyéb tartozékok (villámhárító, akkumulátortöltő napelem).

A rendszer felépítését az 1. ábra szemlélteti a riasztójel útjának bemutatásával.

Az impulzusgerjesztő készülék (1) a különféle akkumulátorok vagy szárazelemek egyenfeszültségét nagy feszültségimpulzusokká alakítja át (villamos hálózat esetén a váltakozó feszültségét). A készülék fémes kapcsolatban áll a kerítés jó vezetőképességű fémhuzalával (2), amelyet a földtől, illetve a kerítésoszlopoktól (5) gondosan elszigeteltek (4). Az általa kibocsátott feszültségimpulzusok az egész kerítéshosszon jelentkeznek a huzal és a föld között. A földpotenciálon, azaz a talajon álló állat a kerítést érintve a feszültségimpulzusok miatt áramütést kap, ugyanis az élő szervezet az impulzusgerjesztővel, a kerítéshuzallal és a földdel zárt villamos kört alkot (szaggatott piros vonal).

Az impulzusgerjesztő készülékek a tápláló áramforrás szerint a következők lehetnek:

• telepes készülékek,
• hálózati készülékek,
• hálózati telepes készülékek,
• napelemes, telepes készülékek.

Tekintet nélkül az áramforrásra és az impulzusgerjesztő készülékek működési elvére, valamennyi megoldástól megkívánjuk, hogy

• a készülék üresjárási impulzus-csúcsfeszültsége a legeltetni kívánt állatoktól függően, a kerítésen 2000–10 000 V legyen;
• a készülék – a legeltetni kívánt állatoktól függően – 0,75–1,25 másodpercenként adjon egy 0,001–0,1 s hosszúságú feszültségimpulzust;
• 500 Ω ellenálláson keresztül a kerítés legtávolabbi pontján se csökkenjen az áramimpulzus csúcsértéke 100 mA alá (300 mA a megengedett legnagyobb érték);
• az egy impulzus alatt leadható töltésmennyiség legnagyobb értéke: 2,5 mAs legyen; jóval kisebb nem lehet, mert jelentősen csökken az áramütésből származó riasztó hatás.

A feszültségimpulzus alakja fiziológiai okokból lényeges. Más élettani hatásokat vált ki ugyanis egy hosszabb ideig tartó, de kisebb maximális csúcsértékű, mint egy rövid, de nagy csúcsértékű áramimpulzus.

Az elektromos kerítésekre vonatkozó szabványok előírják a legfontosabb műszaki követelményeket. Az értékek megadásakor nem térnek ki az egyes állatfajokra, viszont az átfolyó áram az őrzendő állatokra különbözőképpen hat. A korszerű készülékekkel szemben ma már követelmény, hogy a kerítésre kimenő feszültség értéke változtatható legyen. Nedves időben az állatok nedves testfelületének jobb a vezetőképessége, érzékenyebbek az áramütésekre. Ilyenkor a kimenő feszültséget célszerű csökkenteni. 300 mA csúcsáramerősség és 2,5 mAs töltésmennyiség mellett a kerítésre kimenő feszültség az őrzendő állatok szerint:

• ló 2000–3000 V;
• növendék marha 4000–5000 V;
• kifejlett szarvasmarha 5000 V;
• sertés 5000–6000 V;
• juh, kecske 8000–10 000 V.

Az előírt és kívánatos értékek az elektromos kerítések üzembiztos működésének legfontosabb műszaki jellemzői.

A berendezés feszültségimpulzusainak lefolyását, alakját és csúcsértékét jelentősen befolyásolja a kerítés hossza, huzalának anyaga, a huzalok összeerősítése, a szigetelőcsigák alakja, anyaga, az időjárási viszonyok és a huzal föld feletti magassága stb.

Az impulzusgerjesztő készülékek egy impulzusa által leadott árammennyiség (töltésmennyiség) a legjellemzőbb élettani adat. Ez határozza meg az élő szervezetre gyakorolt veszélyességet, de egyben a riasztás mértékét is. A szabványokban meghatározott 2,5 mAs érték nagy őrzési biztonságot nyújt. Túllépése – egyéb tényezőkkel párosulva – az állatok időleges görcsös bénulását okozhatja. Tapasztalatok szerint ez leggyakrabban akkor fordulhat elő, ha az impulzusgerjesztő földelése jó, a szigetelők hibátlanok, a legelőterület talaja és főként az állatok teste a kimerültség vagy csapadék miatt nedves.

Telepes készülékek: A 8–12 cellás „szárazelemmel” működő impulzusgerjesztők 1000–2000 órán át biztonságos őrzést tesznek lehetővé. A hagyományos ólomakkumulátoros készülékek egyszeri töltésével 400–600 órán át üzemelnek megbízhatóan.

A kombinált energiaellátású impulzusgerjesztők 12 V-os akkumulátorról, illetve hálózati adapterrel 220 V-os hálózatról üzemeltethetők. A hálózatról automatikusan megoldott az akkumulátorok feltöltése is. Ha a hálózati feszültség bármily okból kimarad, az impulzusgerjesztő nem szünteti be a működését, mivel az akkumulátor továbbra is szolgáltatja a tápfeszültséget.

Hálózati készülékek: 220 ± 20 V-os, 50 Hz-es hálózati feszültségre kapcsolhatók. Nagy kiterjedésű legelőkön, szántók és erdők határain használhatók a leggazdaságosabban. A készüléknek több nagyfeszültségű kivezetése is van, amelyekre 10–15 km hosszú huzalhálózat kapcsolható.

Napelemes impulzusgerjesztők: Felépítésük alapjában hasonlít a hálózati és a telepes készülékekéhez. A 0,15–0,4 m2 felületű napelemük az impulzusgerjesztő készülék felett helyezkedik el. Aktív felületét délkeleti irányba célszerű állítani. A napfény hatására a napelemben keletkező áram a készülékben elhelyezett feszültségelosztóhoz folyik.

Tiszta, napfényes időben a napelem árama elégséges az impulzusgerjesztő táplálására, sőt a vele párhuzamosan kötött akkumulátort is feltölti. Borult időben a szolgáltatott áram kisebb, mint amennyi az üzemeltetéséhez szükséges. Ekkor az akkumulátor árama segíti a hatásos üzemmód fenntartását. A napelemes készülékek – a legeltetés időszakában – külső áramforrás igénybevétele nélkül használhatók.

Az elektromos kerítések telepítése

Az impulzusgerjesztő készülékek elhelyezése: Az impulzusgerjesztő készülékeket mindig oszlopokra kell szerelni. Így elkerülhető, hogy a földpotenciálon levő tárgyak vagy a fű kapcsolatba kerüljön a nagyfeszültségű kivezetésekkel. A készülék tartóoszlopát legalább 500 mm-re a földbe kell süllyeszteni – egyrészt a jó rögzítés, másrészt, ha az oszlop a földelés szerepét is ellátja – a földelési ellenállás csökkentése végett.

A földelés: A nagy földelési ellenállás hatására a feszültségcsúcsok kisebbek. A legtöbb telepes készülék tartóoszlopa egyben földelő vezeték is. Ha a tartóoszlop erre nem alkalmas, külön földelőt kell telepíteni. Ez lehet egy 20–30 mm átmérőjű, hegyes végű acélcső, 500–700 mm mélyen a földbe szúrva (ekkor 140–160 Ω átmeneti ellenállással lehet számolni. A földelés nedves, agyagos talajokon igen jó, viszont száraz homokban és a kavicsos talajokon 5–10-szer nagyobb lehet az ellenállás, amely a talaj beöntözésével csökkenthető.

A kerítéshuzal: Alapvető követelmény, hogy vezetőképessége jó legyen. Néhány használatos huzalfajta ellenállása és kilométertömege a következő:

• horganyzott acélhuzal (2,5 mm) 22–24 Ω/km, 37,5 kg/km,
• alumínium (2,5 mm) 6–8 Ω/km, 10,4 kg/km,
• szögesdrót 22,0 Ω/km, 100–130 kg/km,
• fémszál befonású műanyag huzalok 12–24 Ω/km, 11–13 kg/km.

A bonyolultnak látszó kerítésrendszerben fontos a huzalok helyzetének helyes kiválasztása. Az állandó és a területet övező kerítéseket célszerű legalább két huzallal ellátni (2–4. ábrák).

A kiszáradt, homokos, szikes legelőn a száraz talaj rossz vezetőképessége miatt csökken az áramütés mértéke és egyben a riasztóképesség. Ezért az ilyen területek kerítéseit két vagy több huzallal célszerű telepíteni. E villanypásztor jellegzetessége, hogy a huzalok közül az egyiket az impulzusgerjesztő földpotenciál kivezetésére kötik (2. ábra). A két huzal közötti áramütés – a jó vezetőképesség miatt – igen hatásos, és minden időszakban állandó. Ezért hasonló megoldásokat alkalmaznak a juhok és sertések legeltetésekor is. Az állandó kerítések ilyen jellegű kialakítása növeli a berendezés üzembiztosságát, és a földelés hatásossága kevésbé befolyásolja a működést. A magas fűszálak is csak rövid időre tudják földelni a vezetékszakaszokat. Ha a vezetékhez egyszerre ér két fűszál, az érintkezési pontokon kiszáradnak, és vezetőképességük ezzel megszűnik.

A földpotenciálon levő huzalokat is célszerű szigetelőcsigákon elhelyezni, így ugyanis egyszerű átkötéssel – szükség szerint – nagyfeszültség alá is helyezhetők.

A szigetelők. Feladatuk kettős:

• a huzal tartása és
• a huzal földtől való gondos elszigetelése.

Általában keramikus anyagból vagy műanyagból készülnek. Felületi ellenállásuk nedves állapotban sem lehet kisebb 1500 Ω-nál. A kialakításuk aszerint változik, hogy milyen oszlopra szerelik és milyen huzalt csatlakoztatnak rájuk (5. ábra).

A kerítésoszlopok: Igen előnyösek a rugalmas és időjárásálló üvegszállal erősített műanyag kerítésoszlopok. A gyakran áttelepítendő kerítések oszlopaival szemben követelmény, hogy súlyuk ne legyen nagy, de mégis nagy mechanikai szilárdsággal és rugalmassággal rendelkezzenek.

Igen fontos körülmény az állandó kerítéseken elhelyezett huzalok kifeszítésének erőssége. A szabadban húzódó vezetékeken 60–80 °C-os hőfokkülönbségek is előfordulhatnak. 500 m hosszú acél- vagy rézvezeték tágulása, illetve rövidülése 0,4–0,6 m. A túl szorosra kifeszített vezetékek a nagy hidegben elpattanhatnak. A laza vezetékek a nyári melegben megnyúlva egymáshoz érhetnek, esetleg kiakadhatnak a szigetelőcsigákból.

Gyakorlati tapasztalatok alapján ajánlható, hogy például 2–3 mm átmérőjű, horganyzott acélhuzal középső belógása egy méteres távolságban alátámasztva 40–50 N erő hatására 10–15 mm legyen.

Villámvédelem: Az elektromos kerítés környezetében levő élőlények életének biztonsága érdekében a kerítés villámvédelméről is gondoskodni kell. A legjobb megoldást a fojtótekerccsel ellátott szikraköz nyújtja. A szikraközt a készülékkel párhuzamosan, a huzal és a készülékföldelés között helyezik el. A szikraköz „átütésekor” a fojtott áram azonnal a föld felé távozik.

Legelőkön használatos itatóberendezések

A legelő állatok bőséges és folyamatos ivóvízellátása elsőrendű termelési követelmény. Fontos, hogy az ivóvíz fertőzésmentes és lehetőleg 14–16 °C hőmérsékletű legyen. A naponta kijáró állatoknál számosállatonként átlagosan 45 liter/nap, az állandóan kint tartózkodóknál 60–70 liter/nap vízzel kell számolni. Ezektől az értékektől jelentős eltérések is mutatkozhatnak, mivel az állatok vízfogyasztását sok tényező befolyásolja, például a napi itatások száma, a fű vegetációs vize, az időjárás, az állat fajtája stb.

Víznyerési lehetőségek a legelőn:

• sekély ásott vagy fúrt kutakból robbanómotoros vagy villanymotoros szivattyúkkal;
• akkumulátorral működtetett szivattyúval, amelynek a töltését napelem látja el;
• legelőterületet behálózó csővezeték (a major fúrt kútjától földbe fektetett acél- vagy polietiléncsövön át);
• vízszállító és -itató tartálykocsikból.

Vízhúzó szélmotor: A távoli legelőterületeken és vadgazdaságokban alkalmazzák a különféle vízhúzó szélmotorokat. Általában 2–4 m átmérőjű szélkerék a 10–14 m magas, háromlábú rácsszerkezetű állványon függőleges síkban helyezkedik el. A kerék forgását kulisszás vagy forgattyús hajtómű alakítja át alternáló mozgássá. A függőleges síkban mozgó dugattyúrúd lökete 100–300 mm. A csőkútba helyezett 60–120 mm belső átmérőjű dugattyús szivattyú vízemelő magassága 10–40 m (6. ábra).

A dugattyú telepítési mélysége függ:

• a kút vízhozamától és
• a víznívó talajszinttől mért mélységétől.

Ezek, a sűrű lapátozású, ún. amerikai típusú szélmotorok már igen enyhe szélben (2,2 m/s) is elindulnak. Ha a légmozgás sebessége eléri a 10–11 m/s-ot, önmagukat „leszabályozzák”, szélirányba fordulnak a lapátkerék forgási síkjával és megvédik a szerkezetet a túlpörgés nagy centrifugális ereje okozta mechanikus deformációktól. Gyenge szélben a szélenergia maximális kihasználása céljából a kerék teljes átmérőjével automatikusan az uralkodó szél irányába fordul. Viharos szélben a kerék a tornyon elfordul, a szélkerék nem működik teljes kapacitással. A viharos széllökések szüneteiben viszont folytatja működését, mivel a 10 m/s-nál kisebb szélben ismét – automatikusan – a szélirányba áll.

A szélmotorok működése felügyeletet nem igényel. Karbantartásuk – évente egy-két alkalommal – a csúszófelületek olajozásából, illetve zsírozásából áll.

A legelőterületekre telepített szélmotorok mellé 10–20 m3-es tárolótartályokat is felépítenek azzal a céllal, hogy szélcsendes napokon is vízhez jusson a gép közelében legelő állatcsoport.

Napelemes vízellátó rendszer: Hasonlóan működik, mint a vízhúzó szélmotorral működtetett rendszer, azzal az eltéréssel, hogy az erőforrást nem a szél, hanem a nap adja. Amíg a szélmotornál a tartalék vízmennyiség csak tartályos tárolással biztosítható, addig a napelemnél mind a víztárolás, mind az akkumulátoros villamosenergia-tárolás számításba jöhet. A vízhúzó szélmotor és a napelemes rendszer üzemeltetése a tartálykocsis szállításhoz viszonyítva egyértelműen gazdaságos. A villamos szivattyúkkal szemben csak akkor, ha a legelőterületre a villamos hálózatot két-három kilométernél nagyobb távolságra kell kiépíteni.

Etetés

Téli időszakban a legelőterületen tartott húsmarháknál az etetésről is gondoskodni kell. Erre egyszerű, de masszív szerkezeteket készítenek. Ilyenek a nyitott vagy tető alá helyezett vályúk vagy tárolós szénaetetők. Az etetőkbe hengeres vagy szögletes nagybálák és terimés anyagok is behelyezhetők. Egy feltöltéssel a napi takarmányigény biztosítható.

Az állatok kezelése a legelőn

A legeltetéses húsmarhatartás nagy tervszerűséget és szervezettséget igényel a telepek üzemeltetőitől. Előre ütemezve kell a kezeléseket elvégezni, mint például a védőoltásokat, a vérvételeket, a vemhességvizsgálatot, a külső és belső élősködők (paraziták) elleni védekezéseket, a lábvég és csülökszaru ápolását. Hogy e feladatok megfelelő termelékenységgel, balesetveszély nélkül legyenek elvégezhetők, speciális kezelőegységek is szükségesek, amelyeket a legelőközpontokba vagy a legelőterületek melletti majorokba telepítenek.

A legelőterületről a kezelendő tehéncsoportot a várakozókarámba, onnan pedig a válogatófolyosóba terelik. Itt különválaszthatók a borjak és azok a tehenek, amelyek kezelést nem igényelnek. A kezelésre szoruló egyedek először a fertőtlenítő-lemosó állásba jutnak. A kezelőállásokat csúszókapuk választják el egymástól, ahol elvégezhető a vérvétel, az oltás és a vemhességvizsgálat.

Juhoknál jó megoldás a szorító karám, amelyben a szükséges kezelések és a válogatás is elvégezhető. A juhok kezelésére, válogatására szolgáló, kör alakú szorítókarámot szemléltet a 8. ábra. Behajtást követően az állatokat a két oldalsó mozgó szorítóráccsal a középen lévő kezelőfolyosóhoz terelik.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai