Az új 2014–2020-as KAP célkitűzései

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: Dr. Popp József (Az EU Közös Agrárpolitikája 2014–2020-ban kötet alapján), 2015/07/05

Nemzetközi kihívások: élelmezésbiztonság

A földterületért (vízfelhasználásért) az élelmiszeripar versenyez többek között a takarmány-, az energia- és a vegyiparral (lebomló csomagolóanyag-gyártás). Ezen felül a környezetvédelem, a biodiverzitás és a rekreáció is felértékeli a termőföldet.

Bár globális viszonylatban az egy főre vetített élelmiszer-fogyasztás csökkent az elmúlt években, a gabonafélék és az olajnövények kereslete ennek ellenére egyrészt az étrend változása, diverzifikációja (húsfogyasztás növekedése a feltörekvő országokban), másrészt az ipari felhasználás miatt rohamosan nőtt. Ugyanakkor említést érdemel, hogy elsősorban nem az előállított élelmiszer mennyisége a probléma, hanem annak globális elosztása a háztartások jövedelemhelyzetének függvényében (a világon közel egy milliárd ember csak részben vagy egyáltalán nem tudja megvenni az élelmiszert).

A globális termőterület 13,1 milliárd hektárt tesz ki, vagyis a földfelszín 18%-át. Ebből 5 milliárd hektár a mezőgazdasági terület (ebből 1,4 milliárd ha a szántó, 0,2 milliárd ha az ültetvény és 3,4 milliárd ha a gyep területe), 4 milliárd ha az erdő és 4,1 milliárd ha az egyéb terület.

A legfontosabb fehérjetakarmány, a szója mellett a másik fontos fehérjehordozó, a halliszt termelése évről évre csökken. A földfelszín 71%-át kitevő óceánok már csupán 4%-a termékeny, azaz halászatra alkalmas. Ez is jelzi, hogy már középtávon is alternatív fehérjetakarmányra lesz szükség.

Az állati termékek fogyasztásának növekedésével az állattenyésztés továbbra is a legnagyobb földhasználó lesz a világon. Az EU-ban a mezőgazdasági terület kétharmadát az állattenyésztés köti le, globális szinten ez az arány már meghaladta a 40%-ot. Amennyiben a fejlődő országokban emelkedik a takarmánytermesztés vagy a hústermelés önellátottsági szintje, akkor növelni kell a takarmánygabona termelését vagy importját.

Mivel a mezőgazdasági földterület növelése korlátokba ütközik, fontos lenne a hozamok emelése. Ugyanakkor az elmúlt másfél évtizedben számos termény esetében a hozamok vagy stagnáltak, vagy csak szerény mértékben növekedtek. Ez különösen a búzánál (pl. Európában az 1990-es évtized eleje óta) és a rizsnél (pl. Kínában az 1990-es évtized közepe óta) szembetűnő. A legfőbb ok a fejlesztési beruházások hiánya – a termelési kapacitások visszafogásával azonban egyre nehezebben elégíthető ki a növekvő belföldi és globális kereslet. Ugyanakkor a komoly fejlesztések eredményeként a kukoricahozamok számottevően nőttek az elmúlt években.

A főbb termények árának emelkedése hozzájárult a mezőgazdasági beruházások szerény növekedéséhez, de ezek a hektárhozamok emelése helyett inkább újabb földterületek művelésbe vonására koncentráltak, amire Afrikában és Dél-Amerikában számos példát találunk. A gabona esetében a normál biológiai és technikai hozamnövelés éves átlagban jelenleg 0,8%, ezzel szemben a globális kereslet az elkövetkező évtizedben évi 1,0–1,3%-kal nőhet.

A hektárhozamok növelését, stabilizálását az öntözésre alkalmas földterületek rohamos csökkenése is korlátozza. A víz egyre behatároltabb szerepet játszik a termelékenység fokozásában. A világ számos térségében egyre élesebb verseny folyik a rendelkezésre álló vízforrások hasznosításáért a mezőgazdaság és az ipar, valamint a háztartások/közösségek között. A mezőgazdaság 70%-os részesedésével jelenleg a legnagyobb vízfogyasztó. Egyes térségekben, mint például Észak-Kínában már olyan mértékű a vízhiány, hogy a földterület egy része nem művelhető.

A globális gazdasági expanzió és a népesség folytatódó, noha lassuló ütemű (éves átlagban 1 százalék körüli) növekedése nyomán várhatóan tovább élénkül az élelmiszerek iránti kereslet. Ma a világ népessége meghaladja a 7 milliárd főt, 2050-re 9 milliárd főre emelkedik. India és Kína, de az egész távol-keleti térség egyre meghatározóbb szerepet játszik a világgazdaságban.

Az élelmiszer-kereslet növekedésében a fogyasztói szokások változása is szerepet játszik. Kínában már a népesség 20%-a, mintegy 300 millió fő engedheti meg magának a magasabb színvonalú étkezést. Indiában kialakult egy 150–200 milliós, jómódú, évi mintegy 30 millió fővel bővülő középosztály, amelynek élelmiszer-fogyasztási struktúrája mind inkább a nyugat-európaihoz hasonlítható. A vásárlóerő növekedésével a lakosság nemcsak kalóriából, hanem állati eredetű termékekből is többet fogyaszt. A hús- és tejtermékek iránti igények erősödésével párhuzamosan nő a gabonafélék és az olajnövények kereslete.

A táplálkozási szokások gyors változása többek között a globális urbanizációval is összefügg. A földműveléssel felhagyó emberek tömegei költöznek a városokba, ahol étkezési szokásaik megváltoznak. Ma a világ népességének több mint fele városokban él, a jövőben pedig elkerülhetetlenül még nagyobb túlsúlyba kerül a városi lakosság. Az urbanizációval – és a nemzetközi kereskedelem liberalizációjával – egyre távolabb kerül egymástól a termelés és fogyasztás földrajzi központjai, aminek következtében nő a szállítás, a raktározás és a hűtés jelentősége, és értelemszerűen az árukezelés költsége.

Az időjárással kapcsolatos tényezők a kínálati oldalt befolyásolják, mert a jövőben is számolnunk kell a kedvezőtlen, esetenként szélsőséges időjárás által okozott terméskieséssel, a készletek megcsappanásával a főbb exportőr országokban.

A mezőgazdasági termékek származékos (határidős és opciós) pia­cain pedig megnőtt a spekuláció szerepe, aminek szintén árfelhajtó hatása volt/van. A legtöbb és legélesebb kritika azonban a bioüzemanyag-gyártást éri, tekintettel arra, hogy mind az etanol-, mind a biodízel-előállítás nyersanyagát ma még főleg olyan termények jelentik, amelyeket élelmiszer- és takarmánycélú felhasználásra termelnek.

Az élelmezésbiztonság nemcsak fizikai értelemben vett kérdés, hanem elsősorban az élelmiszerárak és a vásárlóerő alakulásának a függvénye, mert ettől függ az élelmiszerhez való hozzájutás esélye. A fizikai kínálat azért is fontos kérdés, mert az emberek attól is rettegnek, hogy még akkor sem jutnak élelemhez, ha van elegendő pénzük azok megvásárláshoz. Ezért a globális élelmezésbiztonsági háló kiépítése sürgető feladat a visszafordíthatatlan következmények elkerüléséhez. A szegény országokban számítani lehet további élelmiszerválságokra (éghajlati tényezők), ezzel együtt a népesség-vándorlás (délről északra) veszélyére.

Az élelmiszerlánc veszteségének mérséklésével változatlan feltételek mellett egyrészt növelhető az élelmiszer kínálata, másrészt csökkenthető a fajlagos vízfelhasználás. Az élelmiszerlánc vesztesége eléri az 50–60%-ot. A fejlett országokban a megvásárolt élelmiszer 30%-át kidobják, vagyis élelmiszer-hulladék lesz. Ezzel együtt az élelmiszer-termeléshez szükséges vizet és energiát is kidobjuk.

Energia- és Környezet­biztonság

Egy ideje egyre többen ismerték fel, hogy az ősmaradványi (fosszilis) erőforrásokra épülő mesterséges társadalom nem tartható fenn sokáig, mert nem lesz többé olcsó erőforrás (kőolaj). Az elmúlt évtizedek óriási gazdasági növekedését egyszerűen annak köszönhetjük, hogy rendkívül olcsón tudtunk erőforrásokat felhasználni a termeléshez, a szállításhoz vagy a kényelmesebb életmódhoz. Mivel a földön az emberek átlagos fogyasztása emelkedik, változatlan népesség mellett is egyre több erőforrást használunk fel.

A megújuló nyersanyagok állandóan újratermelődő anyag- és energiaforrások, amelyek hozzájárulnak az energiaellátás biztonságának javításához, a környezetterhelés, különösen a CO2-kibocsátás csökkentéséhez, a vidékfejlesztéshez és a nemzetközi kereskedelem bővítéséhez. A megújuló energiaforrások növekvő felhasználása mellett az energiahatékonyság és -takarékosság is fontos tényező az energiaimport-függőségből származó politikai és gazdasági kockázatok csökkentésében.

A kőolaj világpiaci árának megugrása mindenekelőtt Kína és India ipari termelésének gyors bővülésével magyarázható. A kőolaj kereslete többek között a földgáz és nitrogénműtrágya árának alakulását is befolyásolja.

Az energiapolitika célja az energiakínálat kockázatának minimalizálása mellett az energiaárak alacsony szinten tartása és az energiafelhasználás környezeti hatásának csökkentése. Az energiából származó globális CO2-kibocsátás évi 30 milliárd tonna, ebből a közlekedésre legalább 10 milliárd tonna jut. Az EU energiaimport-függősége aggasztó, az energiaellátás zavartalan biztosítása érdekében egyre fontosabb lesz a behozatal és az elérhető energiaforrások diverzifikálása. A megújuló forrásból származó energia részaránya az EU-ban 2010-ben 10% körül alakult. 2020-ra a megújuló energiaforrások részarányát 20%-ra kell növelni az EU teljes energiafelhasználásában, ezen belül a bioüzemanyagok arányát 10%-ra (energia-egyenértékben kifejezve) tagállami szinten.

A világ összes mezőgazdasági területének mindössze 2%-át művelik organikusan, következésképp műtrágya, azaz többletenergia nélkül lehetetlen kielégíteni a világ élelmiszerigényét. A globális műtrágya-felhasználásból Kína 30%-kal, India 14%-kal, az Egyesült Államok 13%-kal, míg az Európai Unió 9%-kal részesedik. A legfontosabb műtrágyát, a nitrogéntartalmú ammónium-nitrátot közvetlenül földgázból állítják elő, ezért ennek termelési költsége a kőolaj és a földgáz árának alakulásától függ.

A környezetbiztonság azt jelenti, hogy az élelmiszert és az energiát elkerülhető környezeti károk nélkül állítsunk elő. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen gyorsan használjuk fel az egyelőre még olcsó természeti erőforrásokat (exponenciális erőforrás-felhasználás), és sokkal gyorsabban termeljük a hulladékot, mint amennyi idő alatt hasznos erőforrást tudunk nyerni belőle.

2000-ben az Unió összes üvegházhatású gázok kibocsátásának 27%-áért az energiaipar, 21%-áért a közlekedés, 10%-áért a mezőgazdaság volt felelős. Ha az EU-ban csökken az atomenergia alkalmazásának aránya, úgy ezzel párhuzamosan egyéb kiegészítő, alacsony CO2-kibocsátással járó energiaforrásokra lesz szükség a villamosenergia-termelésben, mert egyébként nem teljesíthető az üvegházhatást okozó gázok csökkentésére és az energiaellátás biztonságára vonatkozó célkitűzés.

A klímaváltozás elsősorban a fejlődő országokat érinti, ahol továbbra is fő kérdés az urbanizáció, a növekvő vízhiány és a technológiai lemaradás. A technológia-transzfer eddig nemigen nyújtott segítséget a fejlődő országok számára a megfelelő birtokméret és a szakértelem hiánya miatt. A vidéknek hozzáférési lehetőséget kell adni a modern élet hálózatához (közművek, egészségügy, villamosítás, oktatás stb.) az ott élő lakosság életfeltételeinek javítása érdekében. Így a nettó agrárexportőr országoknak még több élelmiszert kell a nettó importőr országokba szállítani.

A KAP-reform háttere

A KAP gyökerei az 1950-es évek Nyugat-Európájába nyúlnak vissza, amelynek társadalma súlyos veszteségeket szenvedett el a II. világháború éveiben. A mezőgazdasági termelés visszaesett és bizonytalanná vált az élelmiszerellátás. A KAP korai szakaszában a mezőgazdaság termelékenységének növelésén volt a hangsúly, annak érdekében, hogy folyamatos legyen az élelmiszer-kínálat és a fogyasztók megfizethető áron jussanak hozzá a termékekhez. A KAP támogatásokat és magas felvásárlási árakat garantáló piacszabályozási rendszereket kínált a gazdálkodóknak, ezzel ösztönözve őket a termelés növelésére.

1992 óta az ártámogatási mechanizmusokat fokozatosan felváltották a termeléstől független közvetlen kifizetések, amelyek enyhítették a KAP negatív mellékhatásait.

A KAP „egészségügyi állapotfelmérése” (Health Check) eredménye, hogy a támogatások termeléstől való szétválasztásának erősítésével a történelmi jogosultságokat fokozatosan felváltja a területi (hektáronkénti) támogatási modell. A területi támogatási modell alkalmazása a KAP I. pillérén belül azt jelenti, hogy megvalósul a fokozatos anyagi konvergencia (a természet és a funkció tekintetében) a termeléstől függetlenített hektáronkénti kifizetések és a II. pillérből nyújtott támogatások (agrár-környezetvédelem, hátrányos természeti helyzetű területek támogatása) egy része között. Ezzel szemben a tagálla­mok teljes mértékben kihasználhatják a Health Check által kibővített opciókat további támogatások átcsoportosításához a szarvasmarha- és juhágazat javára. Ez lehetőséget nyújt a tágállamok számára, hogy az egységes támogatási jogosultságok (SFP) 10%-ának elkülönítésével testre szabott, célirányos támogatási programok alkalmazásával részlegesen visszaállítsák a kapcsolatot a termelés és a támogatás között (a tej-, a marhahús- és a juhágazat esetében).

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai