„Az erózió csökkentéséhez sem elég”

Kategória: Élelmiszeripar | Szerző: SZB, 2016/01/01

Most, hogy megjelentek az első pályázati kiírások is, a reális lehetőségekről Éder Tamást, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének elnökét, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara élelmiszeriparért felelős alelnökét kérdeztük.

– A Vidékfejlesztési Program elfogadását követően végül is mekkora forrás áll rendelkezésre az élelmiszer- és feldolgozóipar támogatására? Mikor várhatók a kiírások és milyen feltételek mellett?

– Nagy kérdés ez, amelyre jelen pillanatban csak többféle bizonytalan válasz adható. Másfél-két évvel ezelőtt számos az iparág számára reménykeltő nyilatkozat hangzott el szakmai, szakmapolitikai, politikai vezetők szájából, amelyek arról szóltak, hogy az élelmiszeripar igenis stratégiai ágazat, rendkívül fontos, hogy végre érdemi technológiai fejlesztésen menjen át, és látják azt, hogy itt komoly lemaradások vannak, mivel az előző támogatási ciklusban az élelmiszeripari szereplők gyakorlatilag érdemi támogatáshoz nem juthattak hozzá. A teljes összeg, ami akkor a vidékfejlesztési program 1200 milliárdjából élelmiszeripari fejlesztésre ment, nagyjából 70-80 milliárd forint volt.
Kezdetben úgy volt, hogy akár 500 milliárd is juthat az ágazat szereplőinek fejlesztésre a következő, a mostani ciklusban. Aztán az ígéret megállt 300 milliárd körül, azzal a kitétellel, hogy 200 milliárd a Vidékfejlesztési Program keretei közül, 100 milliárd pedig a GINOP-ból fog a fejlesztésekre rendelkezésre állni.

Aztán ahogy a konkrétumok napvilágra kerültek, úgy kezdett ez a 300 milliárd elég drasztikusan erodálódni. Kezdem azzal, hogy az elhatárolás a Vidékfejlesztési Program és a GINOP között – hogy a párhuzamos támogatás lehetősége fel se merülhessen – úgy alakult ki, hogy a vidékfejlesztési forrásokból csak mikro- és kisvállalkozások kaphatnak támogatást, míg a GINOP-ból csak a közepes vállalkozások. De azok sem vissza nem térítendő támogatást, hanem úgynevezett kombinált támogatást, amely visszatérítendő és vissza nem térítendő támogatási elemeket egyaránt tartalmaz, ám ezeknek az aránya a mai napig nincs kidolgozva. Tetejébe az a 100 milliárd nincs is elkülönítve, tehát amikor majd az élelmiszeripari cégek is pályázni tudnak, kénytelenek lesznek versenyezni a más gazdasági ágazatokból jövő vállalkozásokkal. Ha ez a verseny egy szabad verseny lesz, ahol a kiírt összeget majd azok a cégek viszik el, amelyek jobb megtérülési, foglalkoztatás-bővülési mutatókat, fejlődési lehetőségeket tudnak kilátásba helyezni, jobb eredményeket bemutatni az elmúlt évekre vonatkozóan, akkor az élelmiszeripari cégeknek gyakorlatilag nem lesz esélyük, hogy forrásokhoz jussanak. Ugyanis éppen ők azok, akik az elmúlt időszakban sem tudták a technológiai fejlesztéseiket a támogatások hiányában végrehajtani. Meggyőződésem, hogy ma Magyarországon a hasonló tevékenységet végző nemzetközi cégekhez képest az élelmiszeripar van a legnagyobb lemaradásban.

Innen nézve tehát a GINOP-ban lévő 100 milliárd mintha nem is lenne. Nem is beszélve arról, hogy ha ez a kombinált eszköz mondjuk olyan lesz, hogy 80%-a visszatérítendő és csak 20%-a nem, az nem is lesz olyan vonzó az élelmiszeripari szereplők számára.

Ezt látjuk tehát ma a közepes üzemekre vonatkozóan, a nagyüzemek pedig úgy tűnik, hogy ebből a ciklusból is teljesen kimaradnak. Márpedig a jelenlegi szabályozás szerint egy vállalkozás 250 fő fölött nagyüzemnek számít. Van a nagyüzemnek másik két kritériuma is: az egyik az árbevétel, a másik a mérlegfőösszeg. A magyar nagyüzemek nagy többsége azonban a 250 fő miatt csúszik bele ebbe a kategóriába, mivel a fejlesztések elmaradása miatt régi, rossz, idejét múlt technológiákkal dolgoznak, nagy élőmunka-igénnyel – így pedig most sem pályázhatnak fejlesztési forrásokra.

Márpedig árbevétel tekintetében a közepes és nagyüzemi kategóriába tartozó üzemek teszik ki a magyarországi élelmiszeripari termelés 80%-át! Ergó, a hazai élelmiszeripari vállalkozások fejlesztési lehetőségei ezek között a keretek között – ha egyáltalán lesznek – igen korlátozottak, ami alapvetően mond ellent a Kormány stratégiai elképzeléseinek, ami jelentős belpiaci piacszerzést és exportnövekedést tűzött ki célként az élelmiszeripar elé. Márpedig az említett cégek fejlesztése nélkül ezen fejlesztési célok teljesen irreálisak.

– És a vidékfejlesztési forrás 200 milliárdja?

– Az sem elsősorban az élelmiszeripari cégekre, hanem az élelmiszeriparba való beruházásra szól. Vagyis a már működő mikro- és kisvállalkozások elvileg kaphatnak fejlesztési támogatást – hírek szerint még idén ki lesz írva és valamikor a jövő év elején el is lehet kezdeni benyújtani a pályázatokat –, de ezen túl lehetőség lesz arra, hogy a mezőgazdasági termelők által létrehozott konzorciumok, ha a saját megtermelt árujukból élelmiszeripari feldolgozást kívánnak végezni, ahhoz beruházási támogatást kaphassanak. És itt nincs méretkorlát, ezt a nagy mezőgazdasági üzemek is megtehetik. Ez össztársadalmi szinten természetesen lehet jó gondolat, de nézzük meg élelmiszeripari cégek szempontjából: Ha valaki az elmúlt 20 évben mondjuk zöldség-gyümölcs feldolgozással foglalkozott, egy csomó pénzt beleölt, hogy fenntarthassa a feldolgozóját, de aztán 250 fő fölé csúszott a létszáma, ő semmilyen támogatást nem kaphat, ugyanakkor a szomszédjában egy nagy mezőgazdasági üzemek által létrehozott konzorcium akár 50%-os intenzitású beruházási támogatással létrehozhat egy teljesen új feldolgozóüzemet. Az élelmiszeripari vállalkozás tulajdonosa tehát jogosan érzi azt, hogy nemcsak hogy ő nem kap támogatást, hanem a támogatással éppenséggel a potenciális versenytársai létrehozásához járul hozzá az európai adófizető.

– Mire lehet elég a kapható támogatás?

– A Vidékfejlesztési Program igen jelentősen bekorlátozta az adható támogatási maximumokat is. Élelmiszeripari fejlesztési projektnél a támogatás maximuma konzorcium esetében másfél milliárd, egyedi beruházás esetében 500 millió forint. Ha azt nézzük, hogy 50%-os támogatási intenzitást lehet elérni, akkor tehát három, illetve egymilliárd forintos beruházásokat támogat a rendszer. A probléma ezzel ott van, hogy Magyarországon az élelmiszeriparnak nem kevés üzeme van az egyes ágazatokban, hanem az, hogy ezek a gyárak nemzetközi mércével mérve versenyképtelenek a technológiai lemaradás és a méretgazdaságosság hiánya miatt. A legfontosabb élelmiszergazdasági ágazatokban a magyar üzemek 80-90 százaléka nemzetközi szinten nem versenyképes méretű. Ezekből a beruházásokból pedig, amelyeket most támogatnak, nem lesz nemzetközi szinten versenyképes méretű cég. Talán ha egy-két ágazat van, ahol egy hárommilliárdos vállalkozásból lehet akkorát csinálni, ami eléri a mai versenyképességi küszöbméretet. De a nagy ágazatokban, amelyeknek a legnagyobb a mezőgazdasági alapanyag-felhasználása, különösen az állati termékek esetében – tej, hús, baromfi –, nem ez a nemzetközi versenyképességi szint. Kisüzemekből sok ágazatban így is van már elég – a technológiai fejlődés természetesen náluk is szükséges – de nagy, versenyképes üzemekből elég nagy hiány van az országban.

Mindezeket figyelembe véve erősen kétséges ezeknek a támogatási összegeknek a nemzetgazdasági hasznosulása. Az ÉFOSZ az elmúlt időszakban is azt kérte a pályázat kiíróitól, hogy mielőtt a pályázatokat kiírják, nézzék meg azt is, hogy annál a kevés korábbi támogatásnál, amelyeket az elmúlt hétéves ciklusban nyert az élelmiszeripar, hogyan hasznosult a támogatás. Működnek-e azok a fejlesztések, mert csak egy ilyen számadás után lehet az új pályázatokat úgy kiírni és úgy értékelni, hogy azok ne menjenek veszendőbe. Úgy látom, hogy ez a számvetés elmaradt, így ez most megint egy nagy, általános pályázatkiírás lesz, ami legalábbis egyes esetekben kérdésessé teszi a hasznosulás lehetőségét.

– Akár az ÉFOSZ, akár a Kamara, amelynek most mind a mezőgazdasági termelők, mind az élelmiszeripai vállalkozások a tagjai, tud-e, próbált-e tenni valamit az ügyben?

– Amennyire én látom, az elmúlt másfél-két évben mind a két szervezet folyamatosan bombázta formális és informális módon a döntéshozót, felvetve az üggyel kapcsolatos problémákat. Bennem sajnos évek óta az a vélemény alakult ki, hogy az élelmiszeripar a politikai döntéshozó ingerküszöbét nem éri el, csak ha baj van, amikor bezár egy üzem. Sok más szakmatársammal együtt azt reméltem, hogy amikor kormányzati szinten kialakult a stratégia, amikor elhangzottak ezek a nagy számok, amögött valódi tételek is lesznek, de sajnos ez ma nem látszik. Amit jelenleg látni lehet, az nemhogy a magyar élelmiszeripar talpra állításához, de az erózió csökkentéséhez sem elég, ami jellemzi az ágazat hétköznapjait.

– Az utóbbi években sokat lehet hallani, hogy az élelmiszeriparban igen magas, sőt talán még nőtt is a feketegazdaság aránya.

– Megítélésem szerint mindennek a kiindulópontja a 27 százalékos áfakulcs, ami világcsúcs. Magasabb áfakulcs létezik ugyan, de az én ismereteim szerint ott a kedvezményes áfakulcs alá tartozó élelmiszerek áfája alacsonyabb. Nem véletlen, hogy nem alkalmaznak ilyen magas áfát az élelmiszerekre még azok az országok sem, ahol egyébként magas az áfa más termékek esetében. Ennek egyik oka, hogy az mindenütt egyfajta szociális kérdés, hogy ha lehet, ne az élelmiszert adóztassuk meg a legjobban. Hiszen arányaiban épp a legkisebb fogyasztói kosárral rendelkező családok költenek a legtöbbet élelmiszerre. A másik ok, hogy a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek nagyon jelentős része olyan termék, amelyik gyorsan forog, nem márkázott, friss, az üzletben töltött élettartama igen rövid, akár csak néhány óra. A termék és az ügylet jellegéből fakadóan ez kínálja a visszaélés lehetőségét, hiszen az élelmiszer-kiskereskedelemben rendkívül nehéz az ellenőrzés. Nemcsak nálunk, bárhol a világon. Ebből következően az esetleges adócsalásból származó rendkívüli jövedelem igen magas, 27%. Ez a módszer a magyar élelmiszer-kereskedelemben gyakorlatilag a 2000-es évek elejétől, ágazatonként eltérő szinten, de jelentős piaci tevékenységgé vált. Azt nem gondolom, hogy az emlegetett 40 százalék az élelmiszeripar egészére megállna, de van olyan ágazat, ahol közel van ehhez, és tény, hogy ez súlyos piaci gondokat okoz. A transzparens, jogkövető üzemek számára az a piaci zavar, amit az áfacsalók tevékenysége okoz, igen komoly fejfájást okoz. Olyan piaci árak alakulnak így ki bizonyos termékpályákon, amelyek az adó befizetése mellett elképzelhetetlenek. A reprezentatív ár elcsúszik egy irreális irányba, és a jogkövető vállalkozások kénytelenek veszteséggel gazdálkodni. Egészen biztos, hogy ez is alapvető oka a leépülésünknek.

Ugyanakkor azt is el kell mondani őszintén, hogy a Kormány az elmúlt 3–4 évben ezen a területen is nagyon komoly és érdemi lépéseket tett, elsősorban az ellenőrzés erősítésében. Ilyen volt a pénztárgépek bekötése a NAV-hoz, ilyen az EKÁER bevezetése. Amelyek bevezetésének és napi szinten való üzemeltetésének persze, ne feledjük, komoly költsége van, ami rárakódik úgy az alkalmazóra, mint az ellenőrzőre. Mi az élelmiszeriparban ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a lehető legjobb megoldás a legtöbb élelmiszeripari termék áfakulcsának közelítése lenne az európai uniós átlaghoz. Mi ezt korábban egy az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentéséért életre hívott gazdasági fórum számára kidolgozott tanulmányban 10 százalék alatt határoztuk meg. Kilenc szálék vagy az alatti áfakulcs már képes a piacot kitisztítani, és normális viszonyokat eredményezni. A Magyarországon érvényes áfakulcsok közül jelen pillanatban az 5 százalék áll ehhez a legközelebb.

Újabb fontos lépés, hogy január elsejétől a sertés tőkehús is az 5 százalékos kategóriába tartozik. Ez azért fontos, mert az első élelmiszer lesz, amely fogyasztói kiszerelésben is az alacsonyabb áfakategóriába kerül. Az elmúlt évek áfacsökkentési vitái során gyakran támadtak bennünket azzal, hogy a korábbi csökkentések sem jelentek meg a termék árában. Én az élelmiszer termékpályán egyetlen áfacsökkentésre emlékszem, amikor 20-ról 18-ra vitték le néhány termék – tej, tejtermékek, péksütemények – áfáját. Két százalékpont!... Olyan kevés, hogy erre nem fair hivatkozni. A sertéshús következő fél-háromnegyed éve ebből a szempontból tehát nagyon fontos időszak lesz, amikor – remélem – bizonyítódni fog, hogy a piaci verseny a kereskedőkből, az egész ágazatból kikényszeríti, hogy az áfacsökkentést odaadják a fogyasztóknak.

– Az éppen nehéz helyzetben lévő termékpályák esetében mindig fel szokott merülni a fogyasztás javítása marketingeszközökkel is. Hogy látja ezeknek az akcióknak a lehetőségeit?

– Nehéz ügy. A patriotizmuson alapuló marketing ugyanis csak akkor működik, ha az a termék egyébként is versenyképes. Két-három százaléknyi árhátrányt le lehet vele dolgozni, de többet nem nagyon. Különösen akkor nem, ha a fogyasztói kosárban az élelmiszerek aránya átlagosan 25-26 százalék – a szegényebb rétegeké akár 30-35 százalék! Erre is szükség van, mindig is támogattuk az élelmiszeripar szereplőiként az ilyen mozgalmakat, de a hatása igen korlátos.

A másik dolog, amivel bajom van, az a rengeteg címke, védjegy, tanúsítvány, amit a termékekre aggatunk, a magyar terméktől a hungarikumig. A fogyasztó csak áll és azt sem tudja, melyik micsoda. Az elmúlt 10-15 évben elinfláltuk ezeket a minőségi termékmegjelöléseket. Attól tartok, hogy elkezdődött a hungarikum jelző elinflálása is. Az ÉFOSZ azt javasolta 2010-ben, hogy az élelmiszerek területén közösen– államigazgatás és piaci szereplők – csináljunk egy minőségi garanciajelölést. Tegyünk rendet ebben a zűrzavarban, és ez az egy aztán jelentsen valamit. A fogyasztóról ezzel sem vehetnénk le a saját döntés felelősségét, de érdemben segíthetnénk neki.

– Földtörvény, termőföld-privatizáció – érinti-e ez valahogy az élelmiszeripari szereplőket?

– Az biztos, hogy nem lesz hatás nélkül. Az élelmiszeripari – különösen az állati termékeket feldolgozó – vállalatoknak számolniuk kell azzal, hogy bizonyos, belátható ideig egyes nagy termelőik nem vagy esetleg megváltozott mennyiségben fognak tudni beszállítani. Ez egy új szituáció, amihez a termelőknek nyilván alkalmazkodniuk kell, és addig nagyobb lesz a bizonytalansági fok. Nyilván most mindenki megnézi, hogy az ő beszállítói köréből ki mennyire érintett, számíthat-e beszállítói problémákra és azokat hogyan oldja meg. Én azt remélem, hogy ez a folyamat maximum 2–3 év alatt le fog zajlani.

– Köszönöm a beszélgetést!

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaDr. Bai Attila (szerk.):
A biogázBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználása

Ez is érdekelhetiA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályaiFejlesztés előtt: Juhok elhelyezése - hagyományos és precíziós megoldásokFejlesztés előtt: Brojleristállók építése