A hízósertések tartástechnológiája

Kategória: Állattenyésztés | Szerző: Balogh Péter és Novotniné Dankó Gabriella, Debreceni Egyetem, 2014/02/10
Címkék: sertés, hízósertés, hizlalás, sertésistálló, sertéstartás, takarmányozás

Csoport vagy falka kialakítása

Hizlalásra az utónevelés után 25-30 kg-os koruk körül kerülnek a sertések. A hizlalási technológiánál első feladatunk a csoport vagy falka kialakítása, mely kapcsán számolnunk kell azzal, hogy a csoportosítást követő néhány napban a sertések a rangsorban betöltött helyükért megküzdenek. Csökkenthető a csoportosítás által okozott nyugtalanság, ha azonos utónevelési csoport kerül a hizlaldába, vagy egymáshoz közel helyezkedő falkákból válogatjuk össze a hízócsoportjainkat. Nehezíti a hizlalási csoportok kialakulását, hogy az utónevelés időszakában a csoporttól lemaradt vagy a túlzottan nagy egyedeket ki kell emelnünk.

A csoportméret a mai gyakorlat szerint sokféle lehet az egyedi tartástól a több százas létszámú csoportokig. Mindegyik mellett és ellen is szólnak érvek. Fontos azonban tudni, hogy a sertés társas lény (min. 2 egyed/csoport), természetes körülmények között anyai nagycsaládokban él, ahol a csoportméret nem haladja meg a 25-30 egyedet. Ennél nagyobb csoportokban nehezen szilárdul meg a hierarchikus rend, ami gyakori konfliktusokhoz vezethet az állatoknál. A sertések (és minden gazdasági állat) biológiai és etológiai (viselkedésbeli) igényeire nemcsak azért kell odafigyelni, mert azt törvényileg előírják, hanem mert „önző” érdekünk is ezt diktálja. A természetes igényektől eltérő hatások ugyanis zavarják az állatot, romlik a közérzete (egészségi állapota, esetleg el is hullik), romlik a termelés színvonala, romlik a jövedelmezőség.

A hizlalásra kialakított rekeszeknél el kell különítenünk az állatok fekvésére, etetésére és trágyázására szolgáló teret. Az, hogy ezt hogyan tudjuk megvalósítani, függ az etetés módjától. Adagolt etetésnél az evés időpontja meghatározza az egyéb életfolyamatokat is, így ezek többnyire szinkronizálhatók. Amennyiben az önetetést alkalmazzuk, úgy a csoport életfolyamatait nem tudjuk szinkronizálni.

A hízósertések elhelyezésüket tekintve mind a mélyalmos, mind a rácspadlós tartást jól tolerálják, ebben az életkorban már a környezeti tényezőkkel szembeni tűrőképességük nagyobb, komfortzónájuk szélesebb. Meghatározó a termelésben, hogy a hizlaldák szellőzése kielégítő legyen. A hőmérsékleti komfortzóna a tartástechnológia és az életkor függvényében változik (1. táblázat). A hizlalási periódusban külön fűtésre nincs szükség, jól megtervezett istállóban az animális hő jól kihasználható.

1. táblázat. A hőmérsékleti komfortzónák a tartástechnológia és az életkor függvényében

Takarmányozás

Takarmányozásuk lehetőleg ad libitum önetetőkből történjen, az itatás szintén igény szerint. Naponta ellenőrizzük az etetőket, és azok beállítását. A szóródási veszteségre külön figyeljünk, és ha kell, naponta állítsunk az etető szabályzóján.

A sertések takarmányozásakor, legalább is, ha a takarmány fizikai formája alapján akarunk osztályozni, két forma lehetséges, az ún. légszáraz (ez talán legelterjedtebb), és az ennél nagyobb nedvességtartalmú takarmány etetése. Ez utóbbi nagyon sokféle lehet:

• A takarmány eredetileg nem légszáraz (zöldtakarmányok, gumósok, szilázsok pl. CMM, nedvesen tartósított kukoricaszem stb., különböző nagy nedvességtartalmú melléktermékek, pl. paradicsomtörköly, csemegekukorica maradék vagy más élelmiszeripari (kivéve állati eredetű) anyag;
• A takarmány eredetileg légszáraz, és ezt hígítjuk különböző arányban vízzel vagy valamilyen, rendszerint tejipari melléktermékkel, például fölözött tejjel, édes vagy savanyú savóval, esetleg íróval. A hígítás mértéke szintén többféle lehet (takarmány: folyadék): ha 1:<0,5, akkor a takarmány nyirkos; ha 1:1-1,5, akkor nedves; ha 1:>2,5, akkor folyékony.
• A felsoroltak csaknem bármilyen kombinációja is lehetséges, ez azonban már a kiosztás technológiájától függ (kézi, fél- vagy teljesen automatizált stb.).

Az etetési módból induljunk ki!

Külön ki kell emelni, hogy egy kiválasztott etetési mód, nemcsak az eltérő kiosztási technikák miatt, hanem miután az egy racionális istállóelrendezéssel is párosul, döntő mértékben határozza meg a tartástechnológia többi elemét. Ez egy olyan szoros kapcsolat, hogy egy bizonyos etetési módhoz kialakított istálló átalakítás nélkül nem alkalmas más etetési módhoz, illetve kellő szakszerűséget feltételezve ugyanabban a tartási rendszerben az etetési módok nem cserélhetők fel. E kölcsönhatás következménye, hogy az etetési mód egyrészt befolyásolja a teljes beruházási költséget, másrészt az üzemelési költségeket, és mindezeken keresztül a sertések teljesítményét, végül is a teljes önköltséget. Amennyiben egy beépítendő technológia valamilyen meggondolás alapján kiválasztásra kerül, akkor a módszer előnyeit és hátrányait alaposan mérlegelni kell, a tapasztalatok és a rendelkezésre álló szakirodalom felhasználásával (továbbá célszerűen egy olyan telep – referenciaüzem – meglátogatásával, ahol a kiszemelt technológia már működik).

Amiről gondolkozni, amit eldönteni kell ilyen esetben, az először is a takarmányozás, például a több fázisú takarmányozás kérdése: a pontosabb takarmány kiosztással csökkenthető a takarmányköltség, a kiürülő nitrogén és foszfor. Megoldás sokféle létezik, nincsenek elfogadott szabályok a takarmányok számára, sem típusára, sem a keverékek változtatásának gyakoriságára. Ez persze beruházási kérdés is, két fázis – több fázis, nem csak takarmányt jelent, hanem kiosztási rendszert is.

Ami pedig a legfontosabb és nagyon kényes, a management, a telepvezetés kíméletlenül őszinte számbavétele: a minden reggeli ellenőrzés, a takarmányozási görbe, ami alapján folyamatosan pontosíthatók a telep eredményei, megfelelőség az igényeknek, az előre programozott ivar szerinti takarmányozási modell/terv betartása, minden szállítás után azonnal számolás: naturális mutatók, takarmányfelvétel/költség. Mindez költségcsökkenéshez vezet, a több fázis további előnye, hogy akár kutricánként is változtatható az összetétel és a mennyiség, több idő jut az étvágy, és általában az állomány ellenőrzésére, csökkenthető a környezetterhelés, összességében, vagyis szorosabbra zárható az állomány és a management kapcsolata.

Amikor nedves/folyékonytakarmányról van szó, ezen általában a teljesen automatizált technológiával kiosztott takarmányt értjük. Azonban ismertek kézi és félig automatikus kiosztó rendszerek is, amelyekkel szintén jó termelési eredmények érhetők el, és bizonyos körülmények között megvan a jelentőségük. Ide sorolhatók az alacsonyabb technológiai szintű, főleg kisebb telepek, amelyekben például idényjelleggel, a legkülönbözőbb ipari és mezőgazdasági melléktermékeket használják.

Egy kiválasztott etetési mód döntő mértékben határozza meg a tartástechnológia többi elemét

A részben vagy főleg a teljesen automatizált, számítógéppel vezérelt rendszerek, a ma ismert legkorszerűbb sertésetetési technológiát jelentik. Az ezekben használt, ún. többfázisú takarmányozás, lehetővé teszi

• a sertések életkorának/élősúlyának, hasznosítási irányának és ivarának legmegfelelőbb táplálóanyag ellátását, ezzel biztosítva egyrészt;
  – a kívánatos termelési hatékonyságot, másrészt;
  – az újabban megkívánt, a környezetet kevésbé terhelő nitrogén- és foszforürítést, megkönnyítve ezzel a trágyakezelést és elhelyezést;
  – a technológia biztosítja a víz (vagy más folyadék) állandó arányát (elkerülendő a túlzott folyadékfogyasztás okozta hátrányokat, így egyrészt a takarmányfelvétel csökkenését, másrészt a normálisnál nagyobb mennyiségű vizeletürítésből adódó istállóklíma-romlást).

Elvként megfogalmazhatjuk, hogy a csoportokat nagyság és ivar szerint is célszerű elkülöníteni. A különböző ivarú sertések hizlalási teljesítménye jelentősen eltér egymástól, ezért lehetőség szerint azonos ivarú csoportokat alakítsunk ki a hizlalás

A kutatások nem bizonyították, hogy a folyékony takarmányok, illetve a benne levő alapanyagok emészthetősége lényegesen különbözne ugyanazon anyagok (lég)szárazon történt etetéséhez képest.

Nagy csoportos mélyalmos hizlalda
(Fotó: Novotniné D.G., Nagyhegyes, Pálfy I.)

Etetési módok

Vályús etetésnél nedves vagy folyékony konzisztenciájú takarmányt etetünk. E megoldást általában akkor választjuk, ha olyan komponenst kell a takarmányba keverni, amelyek folyékonyak vagy az általunk használt takarmánynak a vivőanyaga víz. A nedves etetés technológiája viszonylag könnyen automatizálható. Hátrányként kell ugyanakkor megemlítenünk, hogy a folyékony takarmány könnyebben romlik, ezért szükséges adagoltan kijuttatnunk. Az adagok nagyságát úgy kell meghatározni, hogy az állatok 20-30 perc alatt elfogyasszák. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha olyan vályúmérettel számolunk, amelyhez minden hízó egyszerre hozzáférhet. A csővezetékek tisztítása naponta legalább egyszer történjen meg, ellenkező esetben a benne megmaradt takarmányok romlásnak indulva megbetegedéseket okoznak. Ez különösen akkor volt fontos feladat, amikor még több állati eredetű takarmányt használtak a sertés takarmánykeverékében. A tisztítás történhet nagynyomású levegővel vagy vízzel. A vályú elhelyezése lehet hosszanti vagy keresztirányú. Amennyiben folyékony takarmány etetését tervezzük, úgy célszerű rácspadozatot alkalmazni, mivel a víz szennyezheti a területet. Megoldást jelenthet a részleges rácspadozat alkalmazása is.

Az önetetéssel történő hizlalásnál az állatok életfolyamatai az állandó takarmányfelvétel lehetősége miatt nincsenek összhangban. Az életfolyamatokat és annak szabad megválasztásának esélyét a mindenkori rangsor határozza meg. Ennél az etetési technológiánál is megoldható a korlátozás nélküli takarmányfelvétel vagy a takarmány adagolása. Hogy az állatok nyugodt körülmények között vehessék fel a táplálékot, folyamatos etetés esetén négy sertésre, míg adagolt etetésnél két sertésre számolhatunk egy etetőhelyet. Az etetőket célszerű úgy kialakítani, hogy mindkét oldalról hozzáférjenek az állatok, és ha a kétoldalas önetetők az egyes rekeszek elválasztó falában helyezkednek el, úgy a költségek csökkenthetők. Egy etetőhely szélessége körülbelül 20-25 cm, amelyeket legtöbbször az etetőben már gyárilag kialakítottak. Az önetetőből történő takarmányozásnál szilárd takarmányokat adagolunk és így az itatás és az önitatók használata nagyobb hangsúlyt kap. Általában azok az önetetők szerencsések, ahol a vályúrészbe szopókás önitatót is szerelnek, mert ilyenkor a sertés kedve szerint nedvesítheti a takarmányt. Az így benedvesített takarmány felvétele gyorsabb, a hízó kevésbé tudja a takarmányt az önetetőből kiszórni. További előnyként kell megemlítenünk, hogy a nedvesített takarmányból nem képződik az istálló levegőjét szennyező por.

E takarmányozási technológia is lehetővé teszi az automatizálást. Számítógépes vezérléssel, megfelelő takarmányozási programok felhasználásával optimalizálható az állatok számára kiadott takarmány mennyisége és kontrollálható az egyes csoportok által elfogyasztott adag. Az önetetők feltöltése kis- vagy középüzemekben kézi erővel történik, nagyüzemekben azonban jellemző, hogy a központi takarmánytárolóból beépített gép segítségével jut a takarmány az etetőhöz. Ezek a silók épületen belül és kívül is elhelyezhetők. A külső silók anyaga az időjárás viszontagságainak ellenálló, jó minőségű horganyzott acél, vagy üvegszállal erősített műanyag. A belső silók szövetből is készülhetnek. A cégek különböző méretű silókat gyártanak, 4 köbmétertől akár 60 köbméteresig. A nagyobb silók magassága meghaladhatja a 13 métert is. Ennél a technológiánál az eltérő szemcseméretű (liszt, pellet, derce, morzsa) takarmány veszteség nélkül jut a silóból az istállóba. A szállítórendszer működését tekintve lehet csigás vagy spirálos.

Amint más technológiák esetében sincs, úgy a folyékony takarmány etetési technológiának sincs legjobb változata. A technológiák piacán óriási a kínálat – hazánkban is – de kellő gondossággal és szakértelemmel mindenki megtalálhatja az elképzelésének és főleg anyagi lehetőségeinek megfelelő épület és berendezés kombinációt.

A malacnevelésnél és a hizlalásnál is alkalmazhatnak olyan etetőautomatákat, amelyek könnyen szabályozható adagoló mechanizmusuk révén lehetővé teszik a pontos takarmányadagolást. A különböző méretben gyártott automaták 10 és 50 állat közötti létszám ellátására alkalmasak, tartályméretük is viszonylag tág tartományba esik (30-100 kg). A száraztakarmány etetésére alkalmas automatákat beépített és az állatok által könnyen használható takarmánynedvesítővel forgalmazzák. A könnyű szerelhetőség és a hosszú élettartam jellemzői ezeknek a rendszereknek.

A takarmányfelvétel növelésének egyik lehetősége az istálló megvilágításának változtatása. Közismert, hogy a sertések sötétben, vagy félhomályban sokkal nyugodtabbak, mint világosban. A szakirodalmak a félig megvilágított istállót javasolják, mert a teljes sötétség gátlólag is hathat. Programozható világítással megoldható, hogy a lámpák az etetés megkezdésekor automatikusan bekapcsolódnak, így a sertések tudják, hogy mikor kapnak friss takarmányt és vizet. A fény hatására enzimkiválasztásuk megkezdődik és a takarmányfelvétel optimálisan alakulhat. A fény megszűnése egybeesik a takarmányadagolás megszűnésével, így a sertések etetés után pihenhetnek, emésztésük javulhat.

Önetetős hizlalda
(Forrás: http://www.stallprofi. hu/hizlalda-tartastechnologia)

Itatás

Az állatok teljesítmények kihasználásához a takarmányozáson túl fontos a megfelelő ivóvízzel történő ellátás. Az ivóvízzel szembeni elvárásaink között elsőként kell megemlíteni, hogy a vizet biztosító rendszer kapacitása elegendő legyen a teljes állomány folyamatos szükségletének kielégítésére. Megfelelő kapacitás mellett természetesen a könnyen hozzáférhetőség is elvárásunk, hiszen minden állatnak lehetőséget kell kapni az ivásra.

Megemlíthetjük még, hogy az itatórendszer lehetőleg szennyeződésmentes legyen, vagy ha szennyeződik, viszonylag egyszerűen lehessen tisztítani. A legáltalánosabban használt megoldások közé a szopókás és csészés technológia tartozik.

A szopókás itatás előnye, hogy a víznyomás változtatásával különböző korcsoportú állatoknál is alkalmazható. Ezt a célt szolgálja az állítható magasság is, hiszen a különböző méretű állatoknál ugyanaz a ferde fejtartás szükséges ahhoz, hogy a víz az állat szájába és ne a környezetébe jusson.

A csészés önitatókra az alacsony szintű csurgalékvízképződés a jellemző és az állatok is szívesebben isznak belőle, mivel ennél a technológiánál a vízfelvétel természetes. A malacoknál azért is javasolható a csészés önitató, mert a vízfelület látása viszonylag hamar hozzászoktatja az állatokat a vízfelvételhez. Amennyiben fiaztatóban használják, úgy olyan magasságban kell elhelyezni, hogy a kocák és a malacok egyaránt hozzáférjenek. Az itatók anyaga lehet acél vagy öntöttvas. Egy 30–70 kg-os hízósertés napi vízszükséglete 2–7 l, a 70–120 kg-os állatoké 5–10 liter között van naponta.

Ajánlott kiadványokBalogh Péter - Novotniné Dankó Gabriella (szerkesztők):
Versenyképes kocatartás és malacnevelésDr. Szűcs Endre (szerk.):
Vágóállat- és húsminőségFári Miklós Gábor, Popp József szerkeszetők:
Biotechnológia - Anno 1920-1938 és ma Ereky Károly programja a fehérjeprobléma megoldásáról és napjaink feladataiDr. Sabján Julianna – Dr. Sutus Imre:
A mezőgazdasági vállalkozások gazdálkodásának elemzése

Ez is érdekelhetiÚj támogatás érhető el a baromfi- és sertéságazatban Jelentős károkat okozhat az afrikai sertéspestis, ha bekerül az országbaIsmét megjelent Magyarország határán a sertéspestis