Állattartó telepek korszerűsítése támogatásokkal

Kategória: Állattenyésztés | Szerző: Dr. Tóth László Szent István Egyetem, Gödöllő, 2016/01/27

Ma már versenyképes minőségű állatitermék-előállítás célirányos technikai eszközrendszer nélkül szinte lehetetlen. A nyereségesen működő állattartó telepeket magas színvonalú automatizálás, számítástechnikával támogatott eszközrendszer jellemzi.

A takarmányozás gépei

A szarvasmarhák takarmányozását, a tejelő tehenek napi takarmányadagját érdemes nagy gonddal összeállítani, mivel a takarmányköltség a tejtermelés költségének 50–75%-a. A szarvasmarhatartó saját érdeke, hogy úgy takarmányozza állatait, hogy képességüket a legkisebb ráfordítással, költséggel kihasználja. Csak az jelenthet eredményt, ha olyan technológiákat működtet, amelyeknél a hozam arányos a ráfordításokkal, a nyereség pedig a tőkebefektetéssel.

A takarmányozási hibák, a gyenge minőségű takarmány anyagforgalmi betegségekben s az ezekhez kapcsolódó ellenállóképesség-csökkenésben, például szaporodási zavarok előfordulási gyakoriságának fokozódásában stb., végső soron kevesebb, valamint csökkent minőségű szarvasmarha eredetű élelmiszer termelésében nyilvánulnak meg.

A kérődzők takarmánya általában több komponensből áll, amelyeket aprított állapotban, elkeverve, azonos összetételben kell kiosztani.
A szilázsféleségek, az abraktakarmányok és az aprított szénafélék összekeverésére és kiosztására kiválóan alkalmazhatók a keverő-kiosztó kocsik.

A keverő-kocsiba épített mérlegelő-berendezés segítségével már a rakodás idején pontosan az előírt arányban állítható össze a kívánt keverék (1. ábra).

A villamos (elektro-tenzometrikus) mérlegrendszer technikai alapja, hogy a kocsiszekrény három vagy négy ponton tömegérzékelő cellákon nyugszik.

A kocsikban lévő keverőtengelyen (tengelyeken) speciális profilú aprító-keverő lapátok vannak, s ezek homogenizálják a takarmányt. A csigalevelek külső alkotója mentén elhelyezet különféle profilú kések a berakott szálas anyagok aprítására szolgálnak. A mai kiviteleknél a bálázott anyagok is bontás nélkül berakhatók a keverőtérbe.

Az önjáró és önrakódós változatok a szögletes vagy hengeres nagy bálákat a marószerkezetükkel felaprítják és így továbbítják a kocsitérbe. Ezzel, olyan irányítható előaprítást végeznek, amely révén hatékonyabb lesz a keverés.

A függőleges tengelyű keverő és aprító szerkezetű gépek előnye, hogy a bálák behelyezésnél kisebb a csigatengelyek dinamikus igénybevétele, s a fenéklemez irányába növekvő átmérőjű, spirál kivitelű kések egyenletes, rázkódásmentes aprítást végeznek.

Az önjáró és önrakódó kocsik vezetőfülkéjét a legkorszerűbb technikai eszközökkel szerelik fel. A programozható és adatrögzítésre is alkalmas mérlegen túl egyes típusok fel van szerelve kamerákkal is, amelyek monitorja a vezetőfülkében helyezkedik el, tehát kiosztás során a vezető látja a kocsi oldalán és mögötte kialakuló helyzetet, s biztonságosabban képes manőverezni.

Fejéstechnika

Napjainkban a hagyományos fejőrendszereket teljes körű automatákkal szerelik fel. Ezek az automaták a nehéz fizikai munkát csak részben váltják ki. A nagy hatékonyság miatt szükségeltetik a fejőszemélyzet igen intenzív munkája. E rendszerek a minőségi munka végzéséről és a termelt tej beltartalmi jellemzőiről igen pontos képet szolgáltatnak még a fejés során. Ilyen fejőberendezéseket több éve alkalmaz az izraeli AFIKIM cég, AFILAB néven.

A rendszerbe integrált tejmérő egységek a fejt tejmennyiséget minden fejés alkalmával rögzítik és a tej összetételét is elemzik. A korábbi, de napjainkig gyakorlatban alkalmazott fejési rendszer bonyolult és sok hibalehetősége van. E gyakorlatban havonta egy alkalommal (egy nap) mérik a fejt tej mennyiséget, s az átlagmintát laboratóriumi vizsgálatok céljára távolabbi laborokba viszik. A mintákat megfelelően kezelve, hűtve kell szállítani, majd (gyakran) hosszabb ideig kell várni a vizsgálati eredményekre. Ebből származott a legtöbb probléma, hiszen előfordult, hogy az eredmény már az esemény lezajlása után jutott a tenyésztő birtokába. A fejőrendszerben lévő mérő és ellenőrző műszer egy kisméretű, jól tisztogatható egység, amely szerves része a fejőberendezésnek, anélkül működik, hogy a fejést végző személynek bármilyen plusz tevékenységet jelentene. A tejminőségmérő önállóan is alkalmazható, de igazán akkor van jelentősége, ha a fejőberendezésben a tejmennyiség-mérővel együttesen kerül beszerelésre.

A fejőt legfeljebb a fejt tejmennyiség érdekli (ennek értékét jelzi a fejés helyén), az egyéb információk közvetlen a regisztráló műszerhez, illetve a központi, vezérlő adatgyűjtő számítógéphez továbbítódnak. A fejt tejmennyiségből a fejő a kifejés mértékére következtet. Ha e műszerrendszer mögé egy 3 állású csapot helyeznek el, amely szükség szerint átvált a hibás beltartalmi paraméterek érzékelését követően (ez csupán másodperces időtartamot vesz igénybe), az erősen „szennyezett” (vér, szomatikus sejtszám) tejet egy harmadik irányba feji, az ún. problémás tej tárolójába. Így csak az extra minőségű tej jut az „árutej”-tároló tartályba.

A fejőrobotok alkalmazása

A fentebb ismertetett, teljes egészében automatizált, érzékelőkkel és adatrögzítőkkel felszerelt tehenészetekben igen nagyszámú különféle paraméter meghatározására kerül sor, amelyek rögzítése csak számítógépekkel végezhető. Lényeges, hogy emiatt a komplett rendszer alkalmazását csak egyedi azonosítókkal felszerelt tehenészetekben lehet alkalmazni. Tehát elsődleges feltétel az egyedi azonosítás és a hozzá tartozó számítógépes nyilvántartás installálása. Ez a robotizálásnak is alapfeltétele. A fejőrobottal kapcsolatban megállapítható, hogy a mezőgazdaságban napjaink technikájának a legmagasabb színvonalát képviseli. Az ipari robotoknál magasabb „intelligenciával” működnek, az üzembiztonságukkal szemben jóval nagyobb az igény. Amíg az ipari robotok mellett a felügyelettel megbízott személyek rendelkezésre állnak, a mezőgazdasági robotnál ezt csak távolabbi szervizeléssel lehet biztosítani.

A robotok létrehozásáig a fejési folyamatban egyetlen művelet, a fejőkészülék felrakása nem lett automatizálva, s ezáltal a fejést csak jelentős személyi közreműködéssel, kézimunkaigénnyel lehetett elvégezni. Ennek a műveletnek a gépi kiváltását célozták meg a fejés teljes robotizálásával, a fejőkészülékeket felhelyező robotegységek fejlesztésével.

A fejőkészülék felhelyezésének robotizálása nem kis feladatot rótt a fejlesztők elé. A robot a „kézi betanítása” során az egyedek adatait feljegyzi, és azokat később referenciaadatoknak tárolja el. A betanítás után a robot az azonosított állatoknál önállóan dolgozik.

Már a betanítás, de később – a fejés során – minden alkalommal az összes fejéssel kapcsolatos adatot feljegyzi. Megméri a tej hőmérsékletét, vezetőképességét, a fejt tejmennyiséget, a fejés időtartamát, időpontját, a fejés intenzitását stb. Ezekből és az egyéb automatikusan érkező termelési adatokból a gazda a takarmányozásra, a tartásra vonatkozóan következtetéseket von le, illetve néhány jól körülhatárolható értékítéletet a beépített program szerint a gép ki is jelez, például a tőgygyulladás gyanúját. Az adatok összevetéséből következtetni lehet a szükséges beavatkozásokra, illetve speciális vizsgálatok elvégzésére. Tőgygyulladás jelzése esetén a pontos értékeléshez szükséges a mintavétel, hogy a kezelést megfelelően lehessen elvégezni. Természetesen az adatok megbízhatósága alapvető jelentőségű, hiszen az ezek alapján született döntések kihatással vannak a termelés eredményességére, illetve közvetlen költségvonzataik is lehetnek (állatorvosi beavatkozás, gyógyszeradagolás stb.).

A gazdálkodó hatalmas adatbőséggel rendelkezik (gyakran több időt tölt a számítógép előtt, mint az istállóban), ezért lényeges, hogy az adatokban megbízzon. Fontos, hogy a fontos adatok megfelelően legyenek kiemelve (súlyozva) a későbbi beavatkozások miatt. Mivel a robotnak nincs felügyelete a munkavégzés során, csak arra hagyatkozhat, hogy a gazdálkodó az általa jelzett adatokat átnézve mit fogad el és mit nem.

A fejőrobotok két irányban fejlődtek:

• önálló fejőrobot fejőállásokban, például karusszel,
• önkiszolgáló, etető fejőrobot (2. ábra).

A robotizálással a tulajdonos olyan mezőgazdasági vállalkozóvá válik, aki tejtermelésre szakosodik, de valójában mezőgazdasági menedzseri képesítéssel is rendelkezik. Az idejének legnagyobb részét a menedzseléssel kapcsolatos elfoglaltság teszi ki, miközben a gazdaságában igen magas szintű biológiai folyamatok tömege játszódik le nagy megbízhatósággal és precizitással. Ma az önkiszolgáló etető fejőrobotok alkalmazása 40–60 tehénnél többet tartó tehenészetekben gazdaságos lehet.

A fejt tej hűtése gazdaságosan

Az alkalmazott hűtési megoldások:

Tartályos hűtés: A fejőházból a tőgymeleg tej a tejleválasztó után a tejszivattyú segítségével a tejszűrőn át a tejhűtő tartályba érkezik. A hűtőgép elpárologtatója a tartály oldalpalástjában, illetve a tartály fenékrészében kerül kialakításra. A tartály alsó vagy felső részén befolyó tejet a fenékrészben beépített elpárologtató hűti le a 4 °C-os tárolási hőmérsékletre. Az átfolyó rendszereknél jóval kisebb helyet foglal el, és kedvezőbb a fajlagos energiafelhasználása is. A hűtőtartályos tejhűtés 1500–1700 liter/óra alatti tejtermeléseknél használható, illetve ajánlható.

Azonnali (direkt) tejhűtés. A fejőházból a tőgymeleg tejeet a tejleválasztó után a tejszivattyú a tejszűrőn, majd a vizes és egy hűtőfolyadékos (glykolos) hőcserélőn át a tejtároló tartályba szállítja (lásd 3. ábrát). A csapvizes, lemezes hőcserélő a tejet kb. 23–25 °C hőmérsékletre, a hűtőfolyadékos (glykol) lemezes hőcserélő pedig 4 °C-ra hűti le. Ennek a tejhűtési technológiának ott van jelentősége, ahol nagy létszámú a fejt tehénállomány és nagy mennyiségű tejet kell lehűteni rövid idő alatt. A rendszert 2000 liter/óra feletti fejt tejmennyiség esetén érdemes alkalmazni, amikor a tejmennyiség már akkora, hogy a tartályhűtés képtelen lenne a szabvány által előírt időn belül lehűteni azt. A lehűtött tej tárolása tejtároló silókban történik, vagy közvetlenül a tejszállító tartályba kerülhet.

Fontos megjegyezni, hogy az előhűtéshez használt víz az állatok itatására felhasználható, tehát nem jelent plusz költséget, viszont a tejhűtést olcsóbbá teszi.

Itatás

Az állati szervezetben a víz általános oldószer és vivőanyag szerepét tölti be, de jelentős feladata van a test hőmérsékletének szabályozásában azáltal, hogy magasabb környezeti hőmérséklet esetén a bőrfelületen párologtatással, illetve a légutakon történő vízleadással a szervezet megszabadulhat a felesleges hőjétől. A szervezet anyagcseréjében keletkezett és feleslegessé vált salakanyagok eltávolítása is víz segítségével történik (pl. vizelet, bélsár). E biológiai folyamatok zavartalan megvalósulásához a szükséges vizet folyamatosan pótolni kell.

Az önitatókból az állat tetszés szerinti időben és korlátozás nélkül ihat. Működési elvük szerint két csoportba sorolhatók:

• aktív itatóknál az állat részt vesz az itató működtetésében, az utánfolyást szabályozza;
• passzív itatóknál automatikus az utántöltés a szintszabályozó szelep révén.

A nyitott istállóban vagy karámban történő elhelyezés esetén a befagyás veszélye miatt feltétlenül gondoskodni kell a berendezés fagymentesítéséről, illetve temperálásáról is. Ilyenek a szabadtéri itatásra alkalmas csoportos itatóvályúk.

Ugyancsak szabadtéren használható az a – villamos fűtés nélküli –, de igen jó hőszigetelésű kivitel, amely teljes egészében műanyagból készül, s földbe fektetett (fagyhatár alatti) csővezetéken át kapja a vízutánpótlást (4. ábra).

A zárt, duplafalú edény falai között poliuretánhab szigetelés van. A víztartály felső részét jól záródó fedél takarja, amelynek itató nyílásaiba gömb alakú záróelemek illeszkednek. Az állatok e gömb lenyomásával juthatnak csak a vízhez. A szigetelt záróelem a víz felszíni párolgási hőveszteségét is mérsékli. Az itató vízszintjét úszós szintszabályozóval lehet beállítani. A csészés szabadtéri önitatóknál a beépített villamos fűtéssel biztosítják a fagyvédelmet.

A sertéstartásban a szopókás itatók igen kedveltek és egyre inkább terjednek. Általában rugós szelepes rendszerűek.

Az állat szájába bevett szelep – az itató-cső – és a szelep nyelvének összeharapásával működik. Ekkor a szűrőn áthaladó víz a szelepülék mellett a szopócsőbe áramlik, onnét az állat szájába folyik. A szopókán kiáramló víz mennyiségét szabályozni kell, hogy az állat folyamatosan lenyelhesse. Az átfolyó vízmennyiséget szűkítő betéttel lehet módosítani. A szelep vízátbocsátása például 100–150 kPa-os hálózati nyomás között 2,8 mm-es átmérőjű betétnél 0,7–0,9 l/min, 4,2 mm-es átmérőnél ez 1,0–1,2 l/min.

Baromfitartásban a cseppitatós szelepek alkalmazásával az ivóvíz szennyeződése a legkisebb. Az utócsöpögésből, elcsurgásból eredő padozateláztatást mérsékli a szelep alá helyezett csésze. Az ábra a szelep metszeti képe, az itatóelem felépítését szemlélteti. Működésekor az állat a szelepből kinyúló rudacskát billenti ki csőrével, hogy a „kibuggyanó” vízcseppet elfogyaszthassa. Az adagolás intenzitása az elosztó gerincvezetékben uralkodó nyomástól függ. Módosítását az állatok korához igazodóan a rendszer elején lévő nyomáscsökkentő szintszabályozó biztosítja.

Ketrecen belül az itató helyének megválasztásában fontos szempont, hogy az elcsepegő víz minél kisebb rácsfelületet nedvesítsen.

Istálló klíma

Az állattartásban különösen gondosan fel kell készülni a téli hideg és a nyári rendkívüli meleg napokra.

Hőségnapokon a kis légterű épületekben nem lehetett biztosítani az optimális klímát. A hibás klímájú napokon (+/–) a hízók napi takarmányfelvétele lecsökken (~1,0–2,5 kg/nap értékre), s nyilván a termelés is ennek megfelelően alakul.

Kis légterű épületekben nehéz átszellőztethetőség miatt légcsere nélküli területek alakulnak ki, miközben például téli napokban egyes helyeken megnövekszik a légsebesség.

A korszerű épületek minden állatfajnál nagyobb légtérrel rendelkeznek. Ezáltal jobban átszellőztethetők, kisebb a károsanyag-koncentráció és az állatok távolabb kerülnek a meleget vagy hideget sugárzó felületektől (5. ábra).

A nagy légtér különösen fontos a szigeteletlen, mennyezet nélküli tetőborítású szarvasmarha-istállóknál (6. ábra).

A természetes szellőztetésű, nagyobb légterű almozott hizlaló mikroklíma-paraméterei ugyanazon évszakban azonosak, egyes esetekben kedvezőbbek, mint az intenzív mesterséges szellőztetésű hígtrágyás technológiájú istállóé.

Ezeket felismerve a rekonstrukciónál (kis légtereknél) már a perforált álmennyezet és tetőkürtős elszívás kombinációját alkalmazzák. A légtérben kialakuló vákuum következtében a levegő cserélődik. Ha nem megfelelő a ventillátorok elhelyezése, akkor a trágyagázok a felfelé irányuló légmozgás következtében az állatokra állandó terhelést jelentenek. Kedvezőbb az elszívásos rendszerű szellőztetés, amikor a friss levegő biztosan átöblíti az istálló légterét, az állatok tartózkodási zónáját, sőt a kiáramló levegő is szűrhető, biofilterekkel szagtalanítható.
A nyitott, 50–60 m hosszú, nagy légterű istálló szellőzése a nyári nem hőségnapokon kedvezően megoldható, ha a légcseréhez nagy légszállító képességű ventilátorokat használunk (20 000–40 000 m3/óra).

A ventilátorokat a hely adottságainak megfelelően helyezik el, de vannak megoldások, amikor a légszállítás iránya állandó oldalirányú rotálással változik, s ezáltal a teljes légteret érinti.
Igen előnyös, ha a ventilátorok légsugarába csökkentett ásványianyag tartalmú vizet permeteznek.

Úgy kell beállítani a tömegáramokat, hogy a talajra és a szerkezeti elemekre ne kondenzálódjon le víz. Ez egy igen energiatakarékos ún. adiabatikus hűtés. Ma a telepeken már a külső légtereken is használatos, sőt városokban is alkalmazzák frekventált helyeken a az utcák légterének hűtésére. Bizonyított, hogy a nyári hőség idején e megoldással számottevően nem csökken a tejhozam.

A jelentős légmozgás miatt a legyek száma is csökken, ami szintén hozzájárul a nyugodt tartózkodáshoz. A beruházások az egyre gyakoribb hőségnapok miatt a tejveszteségek elmaradása miatt 1–2 éven belül megtérülnek.

A Közös Agrárpolitika keretein belül az állattenyésztés jelenlegi fejlesztési forrásai a korszerűbb, környezetkímélő, élelmiszer-biztonsági és állatjóléti szempontból kiemelkedő színvonalú befektetési célok támogatását szolgálják. Az állattartó telepek korszerűsítése keretében a férőhelyek kialakítására és minőségük javítására, a jó minőségű takarmány előállítására, a genetikai minőség javítására, az állatbetegségek megelőzésére, a trágya környezetkímélő tárolására és felhasználására – köztük biogáz előállítására – igényelhettek, illetve igényelhetnek vissza nem térítendő forrásokat a gazdálkodók. Az állattartó telepek korszerűsítésére adott támogatások az elmúlt hat évben nagyban hozzásegítettek az ágazatot a fejlesztésekhez. A versenyképesség javítására az állattenyésztési ágazatokban a következő öt évben évi hárommilliárd forintos keret áll rendelkezésre.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai