Önszerveződés kontra tőkebefektetés

Kategória: Agrárgazdaság | Szerző: V.B., 2016/10/03

Hazánkban a modern termeltető vállalkozások, integrátorok mai formái ún. termelési rendszerként a hatvanas évek végén alakultak ki, termeltető nagyvállalatok (cukorgyárak, vetőmag-termeltetők, dohányfeldolgozók) azonban a mezőgazdaság iparosodásával összefüggésben már korábban is léteztek. A modern technológiák elterjesztésével, a termelés iparszerű megszervezésével a termeltető vállalkozások a hazai agrárgazdaság nyolcvanas évek közepéig tartó fellendülésében meghatározó szerepet töltöttek be. Az integrátori hálózatok az elmúlt évtizedekben folyamatos változáson mentek keresztül, a korábbi szereplők mellett jelentős nemzetközi cégek (például Cargill, Glencore, Syngenta) is a hazai piac meghatározó szereplőivé váltak. Míg a rendszerváltást követő években – a gazdaságok hiányos eszközhátterével összefüggésben – az integrátorok szolgáltatásnyújtó szerepe volt meghatározó, napjainkra finanszírozási, hitelezési és innovációközvetítő funkciójuk került előtérbe. Az integrátorok agrárgazdasági jelentőségét növeli, hogy a termelési folyamathoz kapcsolódó kiegészítő szolgáltatásokat (például növényvédelem és műtrágya-forgalmazás, tárolás) kínálnak a gazdálkodók számára, közvetlen kapcsolatot tartanak fenn a feldolgozó és kereskedelmi szektorral, gyakran maguk is feldolgozó tevékenységet folytatnak.

A termeltető vállalkozások által kiépített hálózatok ágazatspecifikus jellegzetességeket mutatnak, a különféle vertikumok (baromfi, zöldség, gabona) eltérő technológiai, gazdasági feltételek között működnek, más természetű együttműködéseket igényelnek. Az egykori állami nagyvállalatok (KITE, IKR, Agrotröszt, illetve az utóbbi leányvállalataiként működő Agrokerek) önállósodásával a kilencvenes évek elején létrejött integrátorok a hálózatba szervezett termelők száma, földterületének nagysága, illetve a termékvolumen szempontjából ma is országos jelentőségű hálózatokat működtetnek, ügyfeleiknek széles spektrumú szolgáltatásokat nyújtanak. E termeltető vállalatok gyakorta nemcsak termeltetési szerződésekkel koordinálják a termelést, hanem kedvező kamatozású hiteleikkel, üzleti tanácsadással a termelők formális együttműködéseinek (TÉSZ-ek, termelői csoportok) kialakításában is katalizátorszerepet töltöttek be. Az egyik legnagyobb hazai integrátor, a KITE például több mint 25 olajos növény, illetve gabona termékpályán működő termelői csoport szervezésében vett részt gesztorként.

A pénzügyi, gazdálkodási helyzetről képet adó NAV-adatok a hazai integrátorok koncentrációjára, jelentős foglalkoztatási szerepük (29,3 ezer fő) mellett erős pénzügyi pozíciójukra hívják fel a figyelmet. Az árbevétel 72 százaléka, a beruházások 41 százaléka, az összes eszközérték 52 százaléka, valamint az integrátorok által foglalkoztatottak csaknem fele is a 65 legnagyobb – ötmilliárd forint nettó árbevétel feletti – integrátorhoz köthető.

Ezek között – éves beszámolóik alapján – jelentős nemzetközi cégek leányvállalatai (például Monsanto Hungária Kft., Bonduelle Kft., Cargill Magyarország Zrt., Glencore Grain Hungary Kft.), valamint nagy múltú hazai integrátorok (például KITE Zrt., IKR Agrár Kft.) egyaránt megtalálhatók.

Termelői érdekű önintegráció

Interjú Szabó Zoltánnal, a HANGYA Szövetkezetek Együttműködésének főtitkárával:
– Magyarországon az integráció alatt alapvetően és elsődlegesen a külső integrátorok tevékenységén alapuló integrációt értik, ami ma főként tőkebefektetői rendszernek tekinthető, s ez alapjaiban tér el a termelőket védő és erősítő szövetkezeti önintegrációtól – indítja a beszélgetést Szabó Zoltán rögtön hozzátéve: – Félreértés ne essék, az 1990-es év előtti örökségről van szó, lényegében a rendszerváltozás előtti termelési rendszerek privatizált változatáról. Ha megnézzük a különböző hazai tulajdonú cégeket, amelyeket ma integrációként kezelnek, azok szinte mind ebbe a körbe tartoznak.

Magyarországon viszont a termelői érdekű önintegráció kérdését a kormányzat 1990 után nem kezelte a helyén. Ellentétben a nyugati versenytársainkkal, ahol a történelmileg kedvező tapasztalatú szövetkezés mögé mindig is helyeztek állami eszközöket, pénzt, kedvezményeket az agrártámogatásba. Az EU-15-ök kormányai tudatában voltak annak, hogy a termelők diszkriminációk mellett és támogatás nélkül nem fognak önként és dalolva szövetkezni, s csak úgy maguktól integrálódni, noha erre társadalmi és nemzetgazdasági igény van. Ameddig ezt Magyarországon a kormányok nem látják, vagy nem akarják tisztán látni, addig nem fog előremenni a szövetkezés ügye. Ráadásul nálunk a helyzetet nehezíti a történelmi múlt is: 1948 után a szövetkezet szó az érintettek számára egyben azt jelentette, hogy elvesztettem a tulajdonomat, elvesztettem az önállóságomat, elvesztettem a döntéshozatali lehetőségeimet.

A fejlett agrárgazdaságú EU-tagállamokban a „normális” szövetkezeti integráció tudatos együttműködést, mégpedig a gazdák önálló, saját döntésén alapuló együttműködését jelenti, és azon a belátáson alapul, hogy ez az együttműködés számukra valóban előnyt kínál, legtöbbször termelői tulajdonú élelmiszeripar formájában. Persze a szóban forgó előny nehezen teremthető meg, hiszen egy nagyon ellenséges környezetben kell ezt létrehozni. Ezért a háttérben lévő támogatási rendszer nélkül a gazdálkodó nem képes felismerni a kényszerhelyzetet, tehát megmarad a saját szűk berkeiben. Hozzáteszem, hogy ’90-től kezdődően a feketegazdasági környezet is arra ösztönözte a termelőket, hogy kívül maradjanak a tulajdonképpeni önintegráción.

– Ennek ellentmondani látszik az Agrárium szeptemberi számában közreadott FM-álláspont, miszerint működnek az állam részéről ilyen ösztönzők.

– Nos, 2000-ben , tehát négy évvel Magyarországnak az EU-hoz való csatlakozása előtt az Unió megszüntette a termelői szervezetek létrehozását ösztönző támogatást. Ugyanakkor továbbra is megengedték a „régieknek”, hogy állami eszközökkel ilyen fejlesztésekre lehessen pénzt fordítani, de az új tagállamok számára ezt nem tették lehetővé külön EU-jogszabállyal. Ezért történhetett meg, hogy a csatlakozás után EU-forrást csak a létrehozáshoz kaptunk. Vagyis egy adminisztratív eljáráshoz, de olyan ösztönzőkre, amelyek piaci előnyt jelentettek volna, nem jutottunk hozzá. Ezt nekünk magyaroknak kellett volna kezdeményeznünk, de ez mind máig elmaradt. A SAPARD-ból és az AVOP-ból például ab ovo kizárták a termelői csoportok pályázati lehetőségét.

– Az FM-ben viszont azt mondják, igen, mi ösztönözzük a termelői együttműködéseket, mert a pályázatoknál a termelőicsoport-tagság előnyt, plusz pontot jelent.

– Igen ám, csakhogy nem arról volt szó, hogy a termelőicsoport-tagságot kellene önmagában ösztönözni, hanem a termelői szervezetet kellene abba a helyzetbe hozni, hogy pályázzon. No, már most, ha egy termelői szervezet tagja előnyt élvez abban, hogy magánszemélyként benyújt egy pályázatot, és kap plusz 3, 5 vagy 10 pontot, attól függően, hogy milyen pontozási rendszer van, a gazdák társulása pedig nem, akkor nem fogják a termelői csoportot mint pályázót indítani, hiszen a termelői csoportok, különösen a szövetkezeti formában lévők, a banki finanszírozás szempontjából nehezebben kezelhetők. A bank azt kérdezi a pályázótól, „Mid van? Ha nincs földed, akkor nem tudom jelzáloggal megterhelni.” Szóval, ha nincs föld, valamilyen üzem, akkor a csoport nem tud pályázni. A magánszemély viszont igen.

A mostani szabályozás lényege, hogy miután nem ismerték fel, hogy a kollektív beruházást kellene preferált módon, külön csatornán át kezelni, ezért kezelhetetlen az összes pályázati rendszerben. A 2014–2020-as VP-be ugyan bekerült a kollektív beruházások többlettámogatási lehetősége, a baj csak az, hogy egy konzorciális megállapodás öt személy között ugyanannyit ér, mint egy 100 személyes termelői csoport tagi megállapodása. A kollektív beruházásnál, ha a szövetkezet lehetne a pályázó világosan, egyértelműen, preferáltan, az annyit jelentene, hogy a projekt egy olyan közösség tulajdonába kerül, amelyik hosszú távon, fenntartható módon garantálja, hogy ennek a közösségnek élelmiszeripari raktárbázisát vagy bármilyen infrastruktúráját adja. Egy konzorciális megállapodás viszont csak annyit jelent, hogy megállapodok, hogy ez alatt az öt év alatt, ameddig a pályázatot tartjuk, idáig biztos, hogy együtt fogunk működni. Utána a konzorciumban részt vevő személyekre szét lehet osztani. Vagy a legerősebb azt mondja, hogy kifizeti a többit.

Magyarán, miután nem látják a közösség kiemelt preferenciáját a pályázati rendszerben, miért is pályáznának közösségi módon erre az egész ügyre.
Mi nagyon határozottan leírtuk, hogy világossá kellene tenni, mi a különbség a kollektív beruházás, a konzorciális és a termelői együttműködések között. Többször kezdeményeztük, hogy az lenne a célszerű, ha akár elkülönített forráskeret állna rendelkezésre a termelői együttműködésekre. Ezt semmilyen szabály nem tiltja, ez semmilyen problémát nem jelentett volta az EU-s vita során. De sajnos a Miniszterelnökség az észrevételeinket nem vette figyelembe.

Az a helyzet, hogy ameddig ez a bizonyos kérdés el nem dől, addig az integrációba kizárólag a tőkebefektető integrátorok tudnak aratni, ez viszont ágazatstratégiai szempontból életveszélyes. Ugyanis ezek az integrátorok pillanatok alatt kivásárolhatók. Ezek már nem mezőgazdasági vállalkozók, ezek pénzügyi befektetői vállalkozások, még ha a mezőgazdaságban is valósul meg a tevékenységük. Azt pedig semmilyen jogszabály meg nem tudja akadályozni, hogy ha három év múlva azt mondja bármelyik multinacionális cég, hogy megveszem ezt vagy azt az integrátort, akkor onnantól kezdve kész a helyzet elé állíthatnak bennünket: a teljes élelmiszeripari vertikum idegenek kezébe kerülhet és az értéktöbblet s a haszon nem Magyarországot gazdagítja.

– A most formálódó hazai élelmiszer-stratégia középpontjában a magángazdaságok állnak…

– Hát persze, hiszen Magyarországon a föld magántulajdonban van. Csak ha félreértelmezik, és a magángazdálkodás nem egy integráció keretében valósul meg, akkor az legtöbbször már rövid távon is életképtelen. Lehet ugyan piaci rést betöltő valamilyen vállalkozás, lehet egy hatékony, vidékmegtartó eszköz, de alapvetően csak lokálisan fog működni, miközben a globális piac ott van már lokális szinten.

– Mire gondol?

– Ha megnézzük a vidéki településeket, már szinte mindenütt jelen van minden multinacionális élelmiszer-ellátó lánc. Ezek soha nem fognak a helyi őstermelőktől felvenni árut, magyar terméket se, de a családi gazdaságokkal sem tudnak mit kezdeni, mert neki megvan a totális disztribúciós rendszere. Mi mindig azt mondtuk, hogy ha a disztribúciós rendszer kérdése kicsúszik magyar kézből, és nincs benne a fenntartható társadalmi termelői tulajdonhányad, akkor ilyen értelemben előbb-utóbb minden alapvetően a külföldi globális tőke kezébe kerül. Az a probléma, hogy ebben a vidékfejlesztési programban nem látjuk kiépülni azt a vonalat, amelyik legalább megalapozná az ilyen alternatívák termelési bázisait, hogy ezáltal a magyar üzlethálózati rendszer tudjon vele valamit kezdeni.

Sokszor tárgyaltunk a COOP-pal, de a COOP se tud mit kezdeni a dologgal. Nekik is teljes paletta kell. Őket nem érdekli a száraz kolbász önmagában, csak akkor, ha mellette ott van a hasított félsertés, amit majd a boltban bontanak, a zsugorfóliás konyhakész termék és a végtermék.

Ha nem valósul meg az, hogy igenis preferáltan és kiemelten kezeljék a termelői együttműködések fejlesztési ügyeit, akkor önmagában az, hogy a termelői csoport intézkedést megalkották vagy belevették az intézkedések sorába, ami egyébként az EU-listán rajta volt, az önmagában nem old meg semmit.
S ha ebbe az intézkedésbe nem rakják bele azt – mert nincs benne ma sem! –, hogy csak akkor kaphatsz támogatást, ha hálózatosodsz – de nem úgy, hogy létrehozol egymástól öt kilométerre öt termelői csoportot, amelyek tulajdonképpen mind megfelelnek a jogszabály írott szövegének, de alapvetően és változatlanul nem piacképesek. Hogyan is lenne nemzetközileg is verseny- és piacképes, hiszen volument nem hordoz magában, s feldolgozás nélkül csak olcsó mezőgazdasági nyersanyag.

Sajnálatos, hogy miközben sikeres volt a forráslehívás szempontjából a 2014-ig terjedő időszak termelőicsoport-intézkedése, érdemben nem mozdult el a termelők piaci részesedése egyik ágazatban sem. Az pedig annyit jelent, hogy a fenntarthatóság kérdésében nem történt intézkedés, és egyelőre nem látjuk az előremozdulás lehetőségét.

– Akárhogy is, súlyosnak látszik a helyzet. Miért nincs elmozdulás? Ellenérdekek miatt?

– Azok a tőkebefektetők, a nagy multinacionális cégek, akiket említettem, jelenleg nagyon jól érzik magukat. Megvan a lobbierejük is, és megvan a pénzügyi biztonságuk is. Miután régóta nem termelői érdekeltségűek, hanem tőkeérdekeltségűek, egyre szűkülő tulajdoni kört érintő társaságról van szó, nem igazán érdekük, hogy a dolgok egy másik irányba induljanak el. És valljuk be őszintén, ilyen értelemben befolyásolni tudják a kormányzati politikát. Itt alapvetően az a kérdés, hogy egyáltalában mennyire fenntartható az agrárágazat nemzeti kézben tartása. Kulcskérdés az, hogy a végén megvan az a kockázat, hogy bármikor külföldi kézbe kerülnek azok, akik irányítják az egész rendszert. Ez fenntarthatósági kérdés. Ebben próbál lépni Patay Vilmos, úgy is, mint a HANGYA, úgy is, mint az Országos Szövetkezeti Tanács vezetője. Elindult tehát egy olyan kommunikáció a kormányzattal, hogy a fenntarthatósági szempontok valahogy jobban érvényesüljenek, mint az a jelenlegi szabályozásból következik. Egyébként az eredeti Vidékfejlesztési Programnak eddig száz valahány módosítását kezdeményezte a Miniszterelnökség. A közeli napokban jött a hír, hogy az EU elfogadott egy újabb változatot, amibe ezeket átvezették. Tehát a VP nem tekintendő szentírásnak. Az, hogy valamilyen módosítás a karakterisztikusabb feltételek felé megtörténjen, elvileg nyitott lehetőség.

– Egy biztos, ha termelői integráció mögé nem kerül forrás, akkor miért csinálnák. Az emberek általában az érdekeiknek megfelelően cselekszenek, és nem az érdekeik ellen, ezért is várjuk az ezt segítő azonnali kormányzati támogatást – erősítette meg Szabó Zoltán főtitkár.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai