Korszerű baromfi-takarmányozás

Kategória: Állattenyésztés | Szerző: Dr. Gyenis József, 2017/02/18

Az iparszerű baromfitartás a múlt század közepén kezdett rohamosan fejlődni, amivel párhuzamosan változott a fajok takarmányozásának elmélete és gyakorlata is, hiszen a teljesítmények növeléséhez, a fajlagos hozamok javításához egyre több és egyre jobb takarmányra, korszerű takarmányozási szemléletre volt szükség. Az állatitermék-előállítást kiszolgáló takarmányozástan ezzel párhuzamosan fejlődött mind a felhasználható alapanyagok körét, mind a táplálóanyag tartalmi korlátait, illetve a fizikai megjelenést szem előtt tartva.

A baromfi energiamérlege

A takarmányok táplálóértékének összehasonlíthatósága régóta foglalkoztatja a szakembereket. Pontos mérése nélkülözhetetlen a gyakorlati takarmányozásban, ám ehhez olyan takarmányegységet kellett kialakítani, ami több kívánalomnak is megfelel. A múlt század ’80-as éveinek elején a naturális takarmányegységek használatát az energetikai takarmányértékelési rendszer váltotta fel, amely már a baromfi-takarmányok értékelésére is alkalmas volt. A takarmánnyal felvett és a szervezetből távozó energia mérése és összevetése adja az energiamérleget, amely az állati szervezetben zajló energetikai folyamatok egyenlegét fejezi ki. E rendszer figyelembe veszi az egyes táplálóanyagok mennyiségét és a táplálóanyagok emészthetőségét is. A baromfifajok esetében a bélsár és a vizelet együttes ürítése miatt energiaegységként a metabolizálható energia (ME) használata terjedt el. Elvileg az emészthető energiatartalom is megfelelő lenne a baromfi-takarmányok energiaértékének kifejezésére, de a bélsár és a vizelet keveredik a kloákában, így nagyon nehéz pontosan megállapítani az emészthető energiatartalmat. A metabolizálható energia használata tehát magától értetődő és kellően pontos jellemző, hiszen a baromfi emésztése során a gázképződés elhanyagolható, és a különböző baromfitakarmányok hőtermelésében sincs jelentős különbség. Amikor a takarmányok bruttó energiaértékéből kivonjuk az ürülék energiatartalmát, akkor a látszólagos metabolizálható energiát (AME) kapjuk meg. Amennyiben a kísérlet során az állati szervezetből ürülő endogénenergia-veszteségeket is számításba vesszük (pl. bélhámsejtek eróziója, emésztőnedvek enzimjeinek bomlásterméke stb.), akkor a takarmányok tényleges metabolizálható energiatartalmát (TME) kapjuk. A metabolizálható energia mérését még pontosabbá tehetjük, ha figyelembe vesszük az etetési kísérletben részt vevő madarak nitrogénretencióját. A baromfi ugyanis eltérő mennyiségű nitrogént ürít, attól függően, hogy éppen milyen növekedési, termelési szakaszban van, azaz a mérleg lehet negatív és lehet pozitív. Az ürülék nitrogéntartalmának zömét a húgysav adja, amelynek jelentős az energiatartalma. Emiatt a kapott metabolizálhatóenergia-érték változik a madarak nitrogénstátuszának függvényében, ha a húgysav égéshőjével korrigáljuk a kapott értéket. A korrekció után kapjuk a látszólagos metabolizálható energia nulla nitrogénretencióra korrigált értékét (AMEn), amelynek használata a gyakorlati takarmányozásban elterjedt. Jelölésére a mindennapi használat során általában csak AME-t vagy ME-t használunk. A teljes értékű takarmányok táplálóanyagainak emészthetősége viszonylag állandó, így a becslő egyenletekkel jól jellemezhető azok energiatartalma. Az ezredfordulótól az Európai Unióban az energiaszámításhoz a takarmány nyerszsír-, nyersfehérje-, keményítő- és összes cukortartalma szükséges. Az alapanyagok esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet. A változékony emészthetőség miatt bizonytalan a becslő egyenlet pontossága, ezért alapanyag csoportonként érdemes a becslő egyenleteket meghatározni. Erre vonatkozóan az európai baromfitakarmányok alapanyagainak energiatartalmára készült hivatalos táblázat (European Table of Energy Values for Poultry Feedstuffs, 1989) ad útmutatást.

Fehérjék és aminosavak

Az egyes alapanyagok energiatartalmának fokozásával jelentős alapanyagköltség-megtakarítás érhető el. Erre alapvetően két módszer áll rendelkezésre, az egyik az alapanyagok hidrotermikus kezelése, a másik a szénhidrátbontó enzimek használata. A hidrotermikus eljárások közül a pelyhesítés, az extrudálás, az expandálás és a granulálást megelőző kondicionálás használatos leginkább. Ezek mindegyike a keményítő emészthetőségét javítja, ezáltal az alapanyag energiatartalma nő. Manapság ugyancsak elterjedt a különféle takarmány enzimek használata, legyen szó búza vagy kukorica-szójadara alapú baromfitakarmányokról. Az enzimek energianövelő hatását többféleképpen lehet kihasználni. Az egyes baromfi (kor-, hasznosítás stb. szerint) csoportok sokszor igen magas energiaigényét hatékonyan ki lehet elégíteni zsírkiegészítéssel, de ügyelni kell arra, hogy csak a szükséges mennyiségig pótoljuk, hiszen az energiahordózók igen drága alkotói a takarmányoknak.

A baromfitakarmányok következő fontos táplálóanyagai a fehérjék és aminosavak. A takarmányozási szakirodalomban fehérjéről csak általánosságban beszélhetünk. Az összetevők és a táplálóanyagok jellemzésére a nyersfehérje-tartalmat használjuk, ami pontosan mérhető laboratóriumi körülmények között a Kjeldahl szerinti meghatározási módszerrel. A baromfitakarmányozásban szóba jöhető takarmány-alapanyagok biológiai értéke a fehérjemolekulát alkotó aminosav-összetételtől és ezek egymáshoz viszonyított arányától függ, amit mai szóhasználattal aminosav-garnitúrának nevezünk. A baromfifajok takarmányainak összeállításakor törekedni kell az aminosav-szükséglet kielégítésére. Azt az aminosavat, amely az adott takarmányban az állat szükségletéhez képest a legkisebb mennyiségben fordul elő, limitáló aminosavnak nevezzük. Ha a takarmányban megszüntetjük a szóban forgó aminosav hiányát, egy másik, majd egy harmadik aminosav lesz a limitáló, így beszélhetünk első-, másod-, harmadrendű limitáló aminosavról. Manapság a baromfifajok aminosav-szükséglete az ideálisfehérje-elv alapján határozható meg, amely arra ad iránymutatást, hogy az egyes esszenciális aminosavakat az adott takarmány milyen arányban tartalmazza. Az ideálisfehérje-elv az aminosav-arányokat az állatok lizin igényéhez mérten, annak százalékában fejezi ki. Az aminosavak tekintetében beszélhetünk emészthető aminosavról, amely a fehérjék enzimatikus lebontása után az összes aminosavból a bélcsatornából felszívódott hányadot mutatja.

A táplálóanyagok következő fontos csoportja a nyersrost. A takarmányok weende-i analízise alapján a nyersrost a szerves anyagok nitrogént nem tartalmazó csoportjába tartozik. A nyersrost anyagai a növényi sejtfalat alkotó anyagokból származnak, ebből következően csak növényi eredetű takarmány-alapanyagoknak lehet nyersrosttartalma. A meghatározási módszerből fakadóan a nyersrost frakciót cellulóz, hemicellulóz, növényi ragasztóanyagok, nyálkaanyagok, mézgák, pektin és inkrusztáló anyagok (lignin, kutin, szurberin, pentozánok, kovasav) alkotják. A rosttartalom napjainkban használatos mérési módszerét Van Soest dolgozta ki. A múlt század közepén kidolgozott módszer lehetővé teszi a sejtfal egyes rostalkotóinak (hemicellulóz, cellulóz, lignin) elkülönítését. Ebben a meghatározási rendszerben az ún. neutrális detergens rost (NDF) tartalmazza a sejtfalösszetevőket (hemicellulóz, cellulóz, kovasav, lignin, illetve kutin). A neutrális detergens rost meghatározását elsősorban a zöldtakarmányok rostanyagainak mérésére fejlesztették ki. Meg kell említeni, hogy ha a szervesanyag-tartalomból kivonjuk a nyersfehérjét, a nyerszsírt és a neutrális detergens rostot, akkor „nem strukturális szénhidrát” kategóriáról beszélünk nitrogénmentes kivonható anyag (Nmka) helyett. A Van Soest-féle rendszer második eleme a savdetergens rost (ADF). A meghatározás annyiban különbözik a neutrális detergens rostétól, hogy a mintát ezúttal kénsavat is tartalmazó oldattal kezeljük. Ennek hatására a hemicellulóz teljes mennyisége is kioldódik, így az ADF cellulózt és lignint tartalmaz főként. A rost meghatározási módszer harmadik kategóriája az ún. savdetergens lignin (ADL), amellyel a lignin mennyiségét tudjuk elkülönítetten mérni. A baromfi takarmányozásában használt szemes termények (búza, tritikálé, rozs, árpa) kevés rostot tartalmaznak, de nagy mennyiségben (60–70%) történő etetéskor antinutritív hatások figyelhetők meg. A gabona magvak rosttartalmát vizsgálva az utóbbi időben újabb elnevezések és módszerek születtek az egyes frakciók leírására. A gabona magvak rosttartalmának jellemzésére használjuk a nem keményítő poliszacharidok (Non Starch Polysaccharides, NSP) gyűjtőfogalmat. A nem keményítő poliszacharidokat a nem a kötésű glükánokból, egyéb hexózókból, valamint pentózokból álló poliszacharidok alkotják. Az élelmi rostnak (összes rostnak, Total Dietary Fiber, TDF) a növényi sejtek falát alkotó nem keményítő poliszacharidokat és a lignin együttes mennyiségét tekintjük. Az élelmi rost egy része vízben oldható, a másik része vízben nem oldható, ilyen például a cellulóz.

Makro- és mikroelemek

A természetben előforduló elemek közül az állati szervezetben közel 40 elem mutatható ki. Ezek közül a g/kg-os (%-os) nagyságrendben előforduló elemeket makroelemeknek, a mg/kg-os és az ennél kisebb (µg/kg-os) nagyságrendben jelenlévőket mikroelemeknek nevezzük. Az állati szervezet hamutartalmának zömét hét elem (kalcium, magnézium, nátrium, kálium, kén, klór és foszfor) alkotja, takarmányozási szempontból ezeket nevezzük makroelemeknek. Az ásványi anyagok a madarak szervezetében sokféle funkciót látnak el. A csontvázrendszer elemeiként biztosítják a vázrendszer szilárd struktúráját, illetve fontos részei bizonyos szerves vegyületeknek. A tojáshéjban a vastagságot és a szilárdságot a madár kalcium-, foszfor- és D-vitamin-ellátottsága határozza meg elsősorban. Az ásványi anyagok számos enzim központi elemeként nélkülözhetetlenek a szervezet számára. Más táplálóanyagokhoz hasonlóan a makroelemek esetében is elmondható, hogy amennyiben a madarak ellátása tartósan kevesebb, mint az aktuális szükségleti igény, akkor a hiányos ellátás rendellenességekhez, hiánytünetek kialakulásához vezet. Az adott ásványi anyagra nézve a madár aktuális szükségletét tartósan meghaladó ellátás ugyancsak káros lehet az életfolyamatok szempontjából, és súlyosabb esetekben mérgezés is bekövetkezhet.

A madarak szervezetében legnagyobb mennyiségben előforduló makroelem a kalcium, amely a foszforral együtt több, mint kétharmadát teszi ki a hamutartalomnak. A kalcium 95%-a a csontokba beépülve van jelen, főként foszforhoz kötve. Gyakorlati körülmények között kismértékű kalciumhiány, a fiatal madarak kivételével, általában nem okoz termelésieredmény-visszaesést, csökkenti viszont a csontok ásványianyag-tartalmát. Fiatal madarak esetében a kalciumszükséglet a csontok növekedésének függvényében változik. Tojótyúkoknál napszaki ingadozást is mutat. A tojáshéj képződésének idején, az éjszakai órákban a legnagyobb a tyúk kalciumszükséglete, amikor egyébként a madarak nem, vagy csak kevés takarmányt fogyasztanak. A tojótyúkok ezen speciális igényét a bélben lassan oldódó kalciumforrás (mészkőgritt, esetleg kagylóhéj zuzalék) etetésével lehet kielégíteni, hiszen így a tojáshéjképződés idején is rendelkezésre áll a szükséges kalcium. A foszfor nagy része (80%-a) a csontok hidroxi-apatit kristályaiban található, a többi a lágy szövetekben. A foszfor, a kalciumhoz hasonlóan leginkább az éhbélben szívódik fel D3-vitamin segítségével. A takarmányok foszfortartalma főként a szervetlen foszforkiegészítőkből, illetve a különböző szerves foszforvegyületekből származik. Míg a szervetlen kiegészítők foszfortartalma szinte teljes mértékben hasznosul, ez nem mondható el a szerves vegyületek foszforforrásaira. A takarmányok nagy részét kitevő gabona magvakban jelentős mennyiségben (kb. 70%-ban) van jelen a foszfor ún. fitinkötésben, amely kötést a madarak (különösen a fiatal baromfi) nem képesek bontani. Nem termelnek ugyanis fitáz enzimet, amely a foszfort és a fitinkötésben lévő egyéb mikroelemeket felszabadítaná. A baromfitakarmányok garantált táplálóanyag-tartalmai között, illetve az azokat alkotó alapanyagok esetében azok teljes foszfortartalma mellett feltüntetik a hozzáférhető vagy elérhető foszfor mennyiségét is. A takarmányok kialakításánál főként a hasznosíthatófoszfor-igény kielégítésére kell törekedni. Manapság már általános a baromfitakarmányok fitáz enzimmel történő kiegészítése. A fitáz enzim alkalmazása a foszfor mellett javítja a kalcium felszívódását, de egyes kísérletek szerint pozitív hatással van az aminosavak emészthetőségére és a táp metabolizálható energiatartalmára is. Mint minden enzim használatakor, a fitáz esetén is ügyelni kell a hőkezelésre. A legjobb megoldás az, amikor a fitáz enzim folyékony formában a kész pellet felületére kerül.

A szervezet számára létfontosságú mikroelemekről – más táplálóanyagokhoz hasonlóan – elmondható, hogy amennyiben a baromfifajok ellátása tartósan kevesebb, mint a tudományos kísérletekkel, vizsgálatokkal megállapított szükségleti érték, úgy a baromfiállományok mikroelemekkel való hiányos ellátása előbb szubklinikai, majd klinikai tünetek kialakulásához vezet. Együttes tárgyalásukat az indokolja, hogy ezen elemek (nátrium, kálium, klór, magnézium és kén) leginkább a szervezet homeosztázisának fenntartásában játszanak szerepet. A takarmányokban használt mikroelemek kémiai formáját körültekintően kell megválasztani, hiszen ez nagymértékben befolyásolja a felszívódás hatékonyságát. Általánosságban elmondható, hogy a madarak a mikroelemeket legkevésbé oxid formában tudják hasznosítani, ezért jellemzően a szulfát, esetleg karbonát forma használatos a takarmányokban, premixekben. Célszerű tehát a takarmányozásban felhasznált mikroelemeket a legnagyobb mértékben felszívódó és emellett a legjobb biológiai hatékonyságot is mutató formában alkalmazni. Néhány mikroelem esetén lehetőség van szerves kötésben lévő formát etetni, amelyeknek a biológiai hatékonysága a legújabb kutatások szerint a legkedvezőbb. Megjegyzendő, hogy a madarak aktuális szükségletét tartósan meghaladó mikroelem-ellátás ugyancsak káros lehet az élettani folyamatok szempontjából, és súlyosabb esetekben mérgezés is bekövetkezhet.

Vitaminok

A vitaminok, amennyiben nincsenek megfelelő mennyiségben jelen a szervezetben, akkor előbb-utóbb hiánybetegségek jelentkezhetnek. A mai gyakorlati takarmányozásban ez azonban nagyon ritka, aminek oka az alábbiakban keresendő. A baromfifajok pontos vitaminellátása – bár már több évtizede folynak kutatások – még mindig nem megoldott. Az egyes ajánlások között óriási, sokszor nagyságrendi eltérések vannak. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy az egyes állatfajok hasznosítási típustól és korcsoporttól függő vitaminszükségletének meghatározását sok külső és belső tényező befolyásolja, ami nehézkessé teszi a pontos szükségleti érték meghatározását. A másik, hogy a takarmány-alapanyagok valós vitamintartalma nagy változatosságot mutat és kevés pontos adattal rendelkezünk. A gyakorlati takarmányozásban ezért a vitamintartalom tekintetében az ajánlásokat nagy biztonsági rátartással és csak a hozzáadott vitaminokra vonatkoztatva adják meg.

Az áttekintésből érzékelhető, hogy a takarmány-alapanyagok és a teljes értékű takarmányok táplálóanyagainak meghatározása, értékelése ma sem egyszerű feladat. A vizsgálati módszerek pontosítása várhatóan a jövőben is a takarmányozási kutatások egyik legfontosabb témája lesz, ami minden bizonnyal egyre inkább kiterjed a takarmányozási célra használható lehetséges melléktermékek táplálóanyag-tartalmának meghatározására irányuló erőfeszítésekre.

Ajánlott kiadványokDr. Hajdú József:
A 21. század traktoraiDr. Kukovics Sándor szerk.:
A bárány- és juhhús fenntarthatóságaBai Attila - Lakner Zoltán - Marosvölgyi Béla - Nábrádi András:
A biomassza felhasználásaHarasztiné Lajtár Klára:
A borkezelés, palackozás, csomagolás és szállítás berendezései - Borászati technológiák II.

Ez is érdekelhetiA káposztafélék gépi betakarításaParlament előtt a 2025. év adózását meghatározó őszi adócsomagA lovak jólléte: a gondos lótartás eszközei és szabályai